Nosztalgia

Igen, tudom, a jelenben kell élni s a múltat békében hagyni, nem aggódni rajta, már úgyse lehet megváltoztatni vagy visszatérni egy-egy időponthoz, amikor minden tökéletesnek tűnt. Mégis, néha felvillannak lelki szemeink előtt egy szép, kellemesen eltöltött, hangos nevetésekkel cifrázott nap emlékei. S ilyenkor szinte újra átéljük az eseményeket, tapinthatóvá válnak a tárgyak, halljuk az emberek hozzánk intézett szavait, érezzük a szél illatát s nem utolsó sorban ugyanaz az érzés tölt el, mint amit az esemény megélésékor éreztünk. Mintha visszamentünk volna az időben vagy újra átélnénk mindent. Vasárnap délután éreztem ezt, amikor véletlenül a kezembe került egy, a tavaly tavasszal elkezdett s hamar félbehagyott regényvázlatom. Újraolvasva azokat a már régen elfeledett sorokat felelevenedtek bennem azok az események, amelyek írásra ihlettek akkoriban – egy amerikai látogatás a testvéregyházközségnél. Mondatokat, bekezdéseket ugrottam ár, hogy csak a legérdekesebb, legtöbb emléket tartalmazó paragrafusokat olvassam. Bár azóta sok idő eltelt, mindjárt két év, és az emlékek kezdtek megfakulni, mintha egy egyre sűrűsödő függönyön keresztül nézném őket, azokat a sorokat olvasva sikerült letépni azt a függönyt s ismét élesen emlékezhettem mindarra, ami akkoriban örömmel töltött el. Utólag hálás vagyok magamnak, hogy lejegyeztem azokat az érzéseket, történéseket, színeket, szavakat, illatokat, mosolyokat, mert ha valaha is nosztalgiázni támad kedvem azokról a mesébe illő napokról, nincs más dolgom, mint elővenni a már kissé gyűrött papírlapjaimat és elolvasni a történetet. Milyen jó lenne, ha múltunk minden pillanata le lenne jegyezve valahol, s amikor vissza akarunk idézni egy pillanatot, egyszerűen elővennénk a fiókból egy könyvet, ami a saját történetünket tartalmazza és odalapozni a megfelelő helyre. Néha úgy érezzük, hogy a múlt sokkal szebb, színesebb, boldogabb volt, de ha figyelmesek vagyunk, észrevehetjük, hogy amint a jelenből, a mából tegnap lesz, máris szívesebben tekintünk rá. Nem feltétlenül azért, mert amikor az akkor most volt nem tudtuk értékelni azt, ami volt, hanem mert az emberi agy hajlamos az emlékek megszépítésére. Gondoljunk vissza egy öt, tíz, tizenöt évvel ezelőtti eseményre s mit látunk? Csakis jó dolgok történtek akkoriban. Hát, nem feltétlenül volt ez így. Agyunk volt a tettes ebben az utólagos szépítésben. Minél régebbi egy emlék, amit visszaidézünk, annál szebbnek látjuk. Ez azért van így, mert, ahogy a mondás is tartja, idővel megszépülnek az emlékek. Akaratunkon kívül elfelejtjük a rossz dolgokat, csak a jóra koncentrálunk. Ezért tűnik minden szebbnek, ha visszafele nézünk az időben s nem előre. Ne tévesszenek meg tehát a túlságosan is boldog tegnapok, talán nem is voltak annyira boldogok, mint ahogy arra emlékszünk. Néha jót tehet visszanézni, visszapörgetni a múlt eseményeit a ezek tudatában értékelni a jelent, de ne higgyünk el mindent, amit az agyunk mutat. Talán, bizonyos események kizárásával, szebb képet mutat, mint amilyen a valódi.