Hiba történt a modul működésében

2015. április 7., kedd

Jelen lenni

Rohanó mindennapjainkban bele se gondolunk abba, mennyire fontos lehet egy-egy ismerősünknek, barátnak, családtagnak, hogy jelen legyünk az életében. Én legalábbis hajlamos vagyok feleslegesnek érezni magam néha. Amikor már ötödszörre én vagyok az, aki felkeresi a másikat, aki beszélgetni akar a másikkal, akinek szüksége van a másik társaságára, aki csak vele akarja megbeszélni az elmúlt napok történéseit. Szükségem van visszajelzésre a másik féltől, amit a legtöbb találkozás esetében meg is kapok, ám a hatás hamar elhalványul. Sokszor a telefonban a kezemmel, még mielőtt tárcsáznék, átgondolom, vajon mit fog szólni a hívott fél, vajon örül majd annak, ha felkeresem vagy épp ellenkezőleg, a háta közepére kíván. Persze mindig pozitívan csalódok. Mégis, ha ők nem kezdeményeznek ilyesfajta kommunikációt, ismét elbizonytalanodom. Ilyenkor próbálok erősen arra koncentrálni, amit a múlt nyáron tanultam amerikai barátaimtól: „Légy jelen”. Ennyi az egész. Nem nagy okosság, mégis, ha elrágódunk rajta, belátjuk, igaz. Néha nem kell több mint jelen lenni valakinek az életében, egy élethelyzetben, egy csoportban, egy kiránduláson. És nemcsak fizikailag. Amikor ilyen helyzetbe kerülök folyton emlékeztetnem kell magam, ahelyett, hogy azon aggódnék, mihez kezdjek az adódott helyzetben, elég, ha jelen vagyok és engedem, történjen, aminek kell. Egyáltalán nem könnyű jelen lenni. Ezer és ezer gondolat cikáz az agyunkban másodpercenként és igen könnyen eltereli a figyelmünket egy-kettő. A nyáron, miután hónapokig számoltam vissza a napokat az amerikaiak látogatásáig, és felfoghatatlanul boldog voltam, amikor végre megérkeztek, mégis sokszor azt vettem észre, hogy a buszon utazva, ebéd közben vagy bármikor máskor, nem vagyok jelen. Magukkal ragadtak a gondolataim, a múlton rágódom. Bár azok az emberek, akiket nagyon szeretek, ott voltak tőlem pár méterre, láthattam őket, sőt, hallottam is, mégis úgy éreztem, mintha le lennék bénulva vagy egy átlátszó falu szobába zártak volna. Messzebbre taszítottam magamtól őket ez által, mint amilyen messze laknak. Szerencsére mindig akadt valaki, aki kiráncigált ebből az állapotból. Mert igenis emlékeztetni kellett rá, hogy az, amire olyan sokáig vártam, most megtörténik, és ha nem vagyok jelen, elszalasztom az egészet és bánhatom életem végéig. Nehéz volt felfogni, hogy itt vannak. Az életem egyik napról a másikra a tetejére fordult, odalett az a rendszer, ami szerint éltem, de egy pillanatig se hiányzott. Olyan hírtelen kaptam meg, amire vágytam, hogy időbe telt elfogadnom. Tudom, bután hangozhat. De így volt. Előtte minden nap vágytam rá, hogy itt legyenek. Izgatottan és cseppet sem fáradtan (a kialvatlanság ellenére) ébredtem aznap reggel, amikor eléjük mentünk a reptérre. És ők jöttek. Kisebb csoportokba oszolva, szinte egymást követve. Túl sok volt ez hírtelen. Annyira örültem nekik, hogy szinte megelégedtem a látványukkal és a beszélgetéseik hallgatásával. Rá kellett jönnöm arra, hogy ők is ugyanolyan boldogok, hogy láthatnak, mint mi. Meg kellett értenem, és el kellett fogadnom, hogy talán elég jelen lenni. Minden nap minden órájában velük lenni. Ők nem is vágytak másra. Bár a felvázolt példám nem mindennapi, azért a mindennapokban is alkalmazható a bölcsesség, amit tőlük tanultam: „Légy jelen”. Emberek vagyunk, társas lények, szükségünk van mások társaságára. Ehhez nem kell semmiféle különleges képesség. Ne keseredjünk el, ha épp nem olyan jó a kedvünk, mint szokott, ha nem tudunk olyan jó vicceket mesélni, mint szoktunk, mert mindez nem fontos. Csak az, hogy ott legyünk. Arra koncentráljunk, akivel, vagy akikkel vagyunk és egy rövid időre, feledkezzünk meg a hátunkon cipelt csomagról, a gondokról. Mindenkinek van ilyen csomagja, mégis meg tanul élni vele. Sokszor indulok úgy útnak, hogy nem tudom, hogyan fognak fogadni a barátaim, mert arra gondolok, van egyéb dolguk is, mint velem beszélgetni. Szerencsére minden alkalommal boldogan tapasztalom, hogy mások is hajlandóak jelen lenni az én életemben, ha arra szükségem van és félreteszik azt a batyut pár órára. Ilyenkor persze kiderül, ki az, akit érdemes máskor is a személyemmel zargatni és ki az, akinek végleg búcsút inthetek, látván, hogy ő nem hajlandó jelen lenni az én életemben hiába is adok neki tíz, húsz, harminc lehetőséget. Amikor ilyen adódik, én emelt fejjel el tudom fogadni, mert jobb elveszteni egy barátot, akit nem érdeklek, mint szerezni egy ellenséget azzal, hogy tükröt mutatok neki, amire megsértődik. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése