Hiba történt a modul működésében

2015. április 7., kedd

Gondolatok a kórházban

Mindannyiunk életében számtalanszor előfordul, hogy egy családtagunk megbetegszik. Ha hírtelen lépnek fel a tünetek, vagy gyorsan rosszabbodik az állapota, előbb-utóbb a kórház sürgősségi osztályán találjuk magunkat. Az elmúlt egy hónapban végigjártam a baróti, udvarhelyi és szentgyörgyi sürgősséget is. A két városi kórházban hasonló impulzusok értek. Míg előbbi esetben autóval szállítottuk a beteget, az utóbbi esetben már mentő vitte be. Ettől eltekintve nem sok különbséget láttam. Mindkét alkalommal előzetes vizsgálatok alapján határozták meg a betegséget és döntötték el, melyik osztályra utalják be. A sors fintora, hogy bár két különböző betegsége volt a szóban forgó személynek, mindkét esetben a Fertőző osztályra került. Ez a folyamat, mialatt megállapították a betegséget, sokkal hosszabb ideig tartott. Órákról beszélünk. Hosszú órákról. Ez alatt a 3-4 óra alatt gondolatok ezrei cikáznak a váróteremben toporgó hozzátartozó agyában. Megérkezéskor enyhe megkönnyebbülést éreztem, hisz végre jó kezekbe került. Aztán, ahogy egyre lassabban telt az idő s ezzel párhuzamosan egyre több és egyre különbözőbb betegeket hoztak be, elfogott az aggódás. Mi tarthat ennyi ideig? Mikor mondanak már végre valamit? Néztem a többi hozzátartozót, akik szintén idegesen várták a híreket. A telefonomra pillantok, eltelt egy óra. Oké, most már tudniuk kell valamit. Figyelemelterelő után kutatok. Semmi. Belemélyedek telefonomba, csekkolom az e-mail fiókjaimat. Még mindig semmi hír. Közben a mentők egymásnak adják a kilincset. A sürgősség ajtaját szinte be sem lehet csukni. Ha pár percig nyitva marad, fázok. Bosszankodok. Az a biztonsági őr miért nem csukja már be. Erre a sürgősségről kitolnak valakit. Betegek jönnek, betegek mennek, de arról az egy személyről, aki miatt görcsben a gyomrom, semmi hír. Mentők jönnek a környező falvakról, a városból. Ismerőst fedezek fel. Egy rég nem látott rokon mentős egyenruhában, két másik mentős-nővérrel tol be egy ágyat. Amikor elhaladnak, előttünk látom csak, hogy az ágy üres és valami fura gépezet van rajta. Az ismerős biccent. Bemennek. Percekkel később jönnek csak ki a nemrég beszállított férfival, aki összeesett a munkahelyén. Átszállítják Brassóba. Súlyos. Lélegeztető-gépen van. Óvatosan kitolják. A hozzátartozók lélegzetvisszafojtva bámulják, amíg biztonságban kiérnek vele a mentőhöz. Mindenki egyre gondol, még akkor is, ha csak hasfájással vagy enyhe sérüléssel hozta be rokonát: nehogy ő is így járjon. Az ismerős mentős visszajön, megkérdezi kivel vagyunk itt, mi a gond. A kis csevegés után bemegy, majd megint ki a mentőbe. Valami komplikáció léphetett fel a stabilizált beteggel, mert kihívják a gárdás orvost, aki futólépésben viharzik el mellettünk. Pár perc múlva visszajön, és a mentő elhajt. Újabb hozzátartozókat hívnak be, hogy tudassák a beteg rokonukról megállapítottakat. Néhány beteget tolószékben visznek fel a megfelelő osztályra. Már nem jön több mentő. A hozzátartozók egyre fogynak. Néhány beteget hazaengednek. Mi még mindig várunk. Aztán megcsörren a telefon. A bent fekvő szerettünk mondja el, hogy három perfúziót kapott, vért vettek tőle és még mindig az eredményekre várnak. Ismét az órára pillantok. Tizenegy óra. Este nyolcra értünk be. Azóta eltelt három óra és semmit nem lehet tudni. Reggel munkába kell menni, azt számolgatom, hogy ha most elindulunk haza, és még tusolni is akarok, akkor hat órát alhatok. Gyorsan kell majd aludnom – jegyzem meg magamnak. Ismét magam előtt látom a beteget, hogy milyen rosszul volt, amikor behozta a mentő, mennyire gyenge volt. Mi ketten vagyunk idekint, de ő odabent egyedül várja az ítéletet. Mennyire lehetnek idegőrlők ezek az órák? A váróterem időközben majdnem teljesen kiürült miután hazavitték a férfit, aki a nappali kisasztalának esett és megsebesítette a felkarját. Megműtötték és már haza is ment. De mi még mindig itt ülünk a padon és várunk. Már csak egy férfi várakozik rajtunk kívül. Az, aki mindenképpen be akart menni a tiltások ellenére és végül sikerült is neki. Az anyját vihetné haza, de ő autóra vár, ami Bukarestből azután indult, hogy mi megérkeztünk. Türelmes, nincs azzal gond. Mondjuk már órákkal ezelőtt hazavihette volna az anyját egy taxival. Most már a mi sorunk kell jöjjön – biztatom magam. Más már nincs itt. Végre a mi nevünket szólítják. El se hiszem. Ennyi idő után megtudjuk, hogy felveszik a fertőző osztályra. Átadjuk az összekészített pizsamát és rövid búcsú után elindulunk haza. Ez a pár óra kiszívta minden energiámat. Az ember már minden rosszra gondol a tudatlanságban. Olyanokat képzel, ami nem is létezik. Erős idegek szükségesek mind a beteg mind a hozzátartozó részéről. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése