Hiba történt a modul működésében

2015. március 2., hétfő

Kérj és megadatik

Pár hete az egyik kereskedelmi rádió reggeli műsorát hallgatva megütötte a fülemet a következő mondat: „Néma gyermeknek az anyja se látja a fától az erdőt”. A műsorvezető viccesen összevont két közmondást egy szituáció jobb megértetése céljából.  Egyrészt megbotránkoztam, hogyan és miért így fejezte ki magát. Másrészt viszont elismertem, a humoros beszólás jó kedéllyel látott el a nap hátralevő részére. Mindazonáltal elgondolkodtam. Ha nem mondjuk ki, mit akarunk, soha nem kaphatjuk meg. Ha nem fogalmazzuk meg, mire vágyunk, hiába várjuk Istentől, az univerzumtól vagy a sorstól (nevezzük bárhogy), hogy megadja nekünk. A bibliában is azt olvashatjuk, hogy: „Jézus azt mondja, keress és találj, kérj és megadatik neked, kopogtass és az ajtók feltárulnak előtted…”. Rhonda Byrne A Titok című könyvében szintén szó van arról, hogy ha huzamosabb ideig kérünk, vágyakozunk valamire, megkaphatjuk azt, hetek, hónapok, akár évek múltán, amikor már meg is feledkeztünk vágyunkról.
Fiatal korom ellenére minderre már magam is rájöttem. Pár éve mindennél jobban vágytam egy fényképezőgépre. Kértem a szüleimet, a nagymamámat, vegyék meg nekem a kiszemelt gépet. Hetek, hónapok teltek el és én nem kaptam meg. Aztán érkezett egy elektronikai cikkeket tartalmazó katalógus a postával. Megtaláltam benne a kiszemelt fényképezőgépet. Kivágtam, és úgy tettem, mintha igazi lenne. Mosolyt csalt az arcomra a játékom. Hiába volt az csak egy darab papír, én mégis úgy örültem neki, mintha az óhajtott tárgy lenne. Minden nap elővettem kicsit, babráltam, aztán eltettem a fiókba. Elérkezett a karácsony és izgatottan bontottam az ajándékaimat. A kis gép nem volt köztük. Csalódtam kissé, de nem adtam fel a reményt. És pár nappal karácsony után, teljesült az álmom, nagymamám megvette nekem. Boldognak kellett volna lennem. De már nem tudtam úgy örülni neki, mint amikor először kezembe vettem a papír mását. Hálás voltam érte. A Titok című könyvben ehhez hasonló példákat mutatnak be. És én hiszek a módszerben. Mindössze annyi a dolgunk, hogy letisztázzuk magunkban, mire van szükségünk, lehet az magasabb beosztás a munkahelyen, jobb fizetés, új lakás, egy nyaklánc. Aztán gondolunk rá. Sokat. És ezáltal bevonzzuk az életünkbe. Ennyi az egész. Ha már kimondtuk, elég, ha csak magunknak, folyamatok indulnak be, amelyek lehetővé teszik, hogy a kívánságunk valóra váljon.

Beszélnünk kell, ha akarunk valamit. A kisbabával is mennyivel könnyebb az élet, amikor már el tudja mondani, mi kell neki, mi a baja, hol fáj. Egy barátságban, párkapcsolatban is fontos megbeszélni a felmerülő gondokat. Hiába próbáljuk meg a szőnyeg alá söpörni őket, azok idővel megint előkerülnek. A konfliktusok, félreértések leghatékonyabb kezelése a megbeszélés. Két felnőtt, intelligens ember képes erre. Legalábbis ezt gondolnánk magunkról. Viszont sokszor menekülünk a gondok elől, próbáljuk elhalasztani a megoldásukat, úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. Pedig nincs. Nem létezik olyan kapcsolat, amiben ne merülnének fel problémák. Amikor viszont mindkét fél őszintén kiteríti a kártyáit, felsorolja sérelmeit, esély adódik a megoldásra is. Hajlamosak vagyunk legyinteni a kisebb összetűzésekre, „majd holnapra elfelejtjük” szoktuk mondogatni. A sérelmek viszont összeadódnak, s az olyan pici dolgok, amiken nevethetnénk, tönkre tudnak tenni egy kapcsolatot. Egyénként is fontos szavakba önteni vágyainkat. Először édesanyánknak, majd, ahogy növekedünk, az óvó néninek, a tanító néninek, a játszópajtásoknak, a barátoknak, a tanároknak, rokonoknak s legfőképpen önmagunknak. Ha saját magunknak nem tudjuk megfogalmazni, mit akarunk, ki tudhatná helyettünk? Néha nehéz kimondani azokat a szavakat. Nehéz bevallani magunknak, mire vágyunk, mire van szükségünk. De ha sikerül, máris van, mire koncentrálnunk energiánkat és kérni. Ki kell mondanunk, amikor még egy ölelésre, csókra vágyunk, még egy órára a szeretett személlyel vagy az első randira. A másik fél talán nem figyel oda ránk eléggé. Ezért van nekünk is szánk, hogy használjuk, kimondjuk, mit akarunk. Sokszor nem elég a mosoly, a szemkontaktus. Erről az egyik híres sorozat egyik jelente jutott eszembe. A Pletykafészekben (Gossip Girl) az egyik lány ezt mondta a fiúnak, akivel szerették egymást: „Három szótag, nyolc betű… mondd ki, és a tiéd vagyok”.Nem várhatjuk el másoktól, hogy olvassanak a gondolatainkban, még a világot irányító ismeretlen erőstől sem, mert ők se érthetik a néma gyermek szavát. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése