Hiba történt a modul működésében

2015. március 2., hétfő

Élet a közösségi médián túl

Mindenki hallott már az Anonim Alkoholisták csoportjáról. Felék kevésbé elterjedt, nyugatról származó kezdeményezés, amely keretében az alkoholfüggőséggel küzdő emberek összegyűlnek és saját háttértörténeteiket, illetve sikereiket elmesélve segítenek egymásnak szembenézni problémáikkal. Ehhez hasonló csoport mindenféle függőség kezelésére kialakult, mint például a szerencsejáték-, drog-, vásárlás-, testi kapcsolat-függőknek. Valószínűnek tartom, hogy ilyen csoport már a közösségi portálok függőinek is létezik. A huszonegyedik század olyan új addikciót teremtett, amiről még csak most folynak kutatások. Nos, hányan vagyunk olyanok, akik ebbe a csoportba elmennénk és minden erőnket összeszedve állnánk fel a körbe helyezett székek egyikéről és jelentenénk ki hangosan: „Függő vagyok.”? Én ezt mondanám: „Facebook-függő vagyok, és egy hete tiszta”. Azóta használom ezt a közösségi oldalt, hogy felkerültem egyetemre. Akkor elsősorban kapcsolattartásra, azóta sokféle opcióját kiismertem. Figyeltem, hogyan fejlődik, minden újdonságáról tudni akartam. Szívesen töltöttem fel képeket, osztottam meg gondolataimat sorstársaimmal és kedveltem, kommentáltam az ismerősök bejegyzéseit. Aztán történt valami, vagy lassan, idővel alakult így, de hamarosan azt vettem észre, hogy naponta többször is bejelentkezek, végignézem az új bejegyzéseket és szinte megszállottan figyeltem ellenségeim minden „lépését”. A végeredmény? Minden ilyen megszállott kutatással töltött perccel egyre rosszabbul, elégedetlenebbül, boldogtalanabbul éreztem magam. Ezért elhatároztam, tesztelem, mi történik velem, ha néhány napig távol tartom magam a portáltól. Az első órákban, napokban többször éreztem késztetést arra, hogy bejelentkezzek. Mégis kitartottam elhatározásom mellett. Mi történt? Mivel kevesebb inger ért a külvilágtól, kimentem emberekkel találkozni s a megszokott csetes beszélgetés helyett ezúttal élőben tárgyaltunk, mosolygós fejek nélkül, ami arra kényszeríttet, hogy jobban odafigyeljek a beszélgetőtársak gesztusaira, mimikájára. Nemrég egy ismerősöm arra hívta fel a figyelmemet, hogy mennyi információt le lehet szűrni abból, ahogyan valaki kommunikál. Eddig kevésbé figyeltem ezekre a jelekre, de ez a hét sokat segített fejlődésemben. Nem mondom, hogy teljesen ki fogom iktatni az életemből a közösségi oldalak használatát, mert néhány külföldi baráttal csak ott tudom tartani a kapcsolatot, de néha-néha megengedek magamnak egy kis szünetet, amikor inkább az ember-ember kapcsolatokra koncentrálok, az ember-képernyő kapcsolatok helyett. Azt is észrevettem, ami eddig nem volt számomra ennyire nyilvánvaló, hogy a körülöttem levő emberek is mennyire szoros kapcsolatot ápolnak okostelefonjukkal. Szinte ötpercenként ellenőrzik, nem jött-e üzenet, értesítés, lájk. Szomorú látni, hogy a mai fiatalok, amikor összegyűlnek, mennyi időt szánnak az egymással való beszélgetésre és mennyivel többet a telefonjaiknak. Egyebet sem látni, mint a markukba bámuló embereket sétálni az utcán, ülni az étteremben, előadáson, mulatságon. Általában legkevesebb 13 éves kell legyen a gyermek, ahhoz, hogy regisztrálhasson a közösségi médiában. Ezt sajnos sokan megszegik, amiért nem csak a gyermek a hibás, hanem sokszor a szülő, aki akár öt éves kora előtt okostelefont nyom a gyermeke kezébe, mert az lefoglalja, pár év múlva vesz is neki egyet. Ezek a gyermekek olyan dolgokat találhatnak az interneten, ha a szülő nem elég elővigyázatos, ami örökre rossz hatással lehet fejlődésére. Értem én, hogy modern korban élünk és a mai gyermekek gyakorlatilag már az anyaméhben megtanulnak navigálni az interneten, s mindenféle okos kütyűt használni, mégis hálás vagyok az én gyermekkoromért, amikor tizenhárom évesen még naphosszat babáztunk, bújócskáztunk, rajzfilmeket néztünk. Kíváncsi vagyok, a modernkor gyermekei mire és hogyan fogják nevelni saját gyermekeiket. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése