Hiba történt a modul működésében

2015. január 26., hétfő

A biztonság fogságában

Valamelyik este, amikor az internetet böngészve próbáltam kipihenni a napi fáradalmaimat, egy megdöbbentő képet láttam. Elgondolkodtam azon, vajon hányszor görgetek át az ilyen képeken, anélkül, hogy tudatosulna bennem, mit is látok. Ez alkalommal percekig időztem a kép előtt, ami két részből állt. Az elsőn egy bálna ugrott ki magasra az óceán vizéből és alatta ez volt olvasható: száz mérföld per órával tudna úszni. A második képen egy hasonló bálna volt látható, egy aprócska medencében, hatalmas közönség előtt, trénereivel előadás közben, alatta pedig ez a szöveg: negyvennégy éve egy úszómedence rabságában. Magyarázatként még ez volt olvasható a képek alatt: Az elmúlt 44 évben Lolita a legkisebb medencében élt Észak-Amerikában, a Miami-beli tengeri akváriumban.

Az egy dolog, hogy empátiát éreztem a bálna iránt. Amikor viszont a látottakat átvitt értelemben, az emberi sorsokra gondolva kezdtem értelmezni, elszomorodtam. Mert mi van, ha mi is olyanok vagyunk, mint Lolita? Ha csak az időnket és tehetségünket pazaroljuk a komfort zónánkban, és nagyszerű tettekre lennénk képesek azon kívül? Rengetegszer megbotránkozom azon, hogy mókuskerékben kell élnünk. Hiszen az élet nem szabadna arról szóljon, hogy dolgozunk, mert pénzre van szükségünk a számláink törlesztésére. Szürke hétköznapok százait éljük meg évente. Már-már annyira egyformák tudnak lenni néha ezek a napok, hogy felgyorsul az életünk. A monoton életmód, a hétfőtől péntekig való dolgozás, a rövid hétvége, amikor a lakást kell rendbe tenni s esetleg pár órát pihenni, rövid ciklusokat alkotnak, a hónapok szinte észrevétlenül telnek, érkeznek a számlák, majd a fizetés, aztán a következő fizetésig úgy nyújtózunk, ameddig a takarónk ér. Amikor nagy ritkán sikerül valami programot összehozni hétvégére, amikor végre kimegyünk a városból, vagy barátokkal találkozunk, látjuk, rossz irányba tartunk. Mégse változtatunk a következő héten. Persze kitűzünk magunk elé egy célt, majd ekkor vagy akkor elhagyjuk a már unott, nem kielégítő munkahelyünket, szerencsét próbálunk. Sajnos nehéz kimozdulni a jól megszokott kerékvágásból, hiába hajtogatjuk naponta, mennyire elegünk van belőle. A pohár be kell teljen teljesen, sőt, még kis is kell cseppenjen ahhoz, hogy végre megtegyük az első bátortalan lépést titkos céljaink elérése érdekében. Félünk nagyot álmodni, még akkor is, ha látjuk, másoknak sikerült elérniük valamit. Nem tudjuk elhinni, hogy mi is képesek vagyunk rá. Sóhajtva nézzük a felebarátot, aki mert kockáztatni és most sikeres és boldog. A szerencsének tulajdonítjuk a sikerét. Nem akarjuk elhinni, hogy más is képes lenne rá. A legnehezebb pillanatokban, amikor a főnök már megint minket szekál, vagy a kolléga már megint minket pécézett ki ellenfelének, a szomszéd ferde szemmel néz ránk, a gyermek még jobban követelőzik, legszívesebben elmenekülnénk valahova, bezárkóznánk egy sötét helyre, ahol egyedül maradhatnánk gondolatainkkal. Alig várjuk az estét, amikor végre egyedül maradhatunk és álmunkban bármire képesek lehetünk. De a reggel mindig eljön, újra fel kell kelni és ismét helyt kell állni a munkahelyen. Egész héten a pénteket várjuk, egész hónapban a fizetést, egész évben a nyári vagy téli szabadságot. Életünket értelmetlen várakozással töltjük. Mindig valami jobbra várunk s amikor az nem jön, felháborodva panaszkodunk szerencsétlen sorsunkról. Talán jobb lenne meríteni egy kis bátorságot, kilépni a komfort zónánkból és magunk alakítani a sorsunkat. Hiába várjuk a megfelelő pillanatot. Egy nap huszonnégy órája több száz ilyen pillanatot ajánl, de mi fejünket elfordítva megyünk el mellettük, nem akarunk tudomást venni róluk. Csakis mi tudunk változtatni életünkön, ha az nem felel meg nekünk. Senki nem fog odajönni hozzánk és felajánlani a kész megoldást. Ne legyünk a sorsunk rabjai, ne legyünk olyanok, mint Lolita, aki biztonságban, az embereket szórakoztatva él már hosszú évek óta fogságban, nem is tudva talán arról, mire képes. Adjunk esélyt magunknak, engedjük meg magunknak, hogy sikeresek legyünk, elégedettek. Merjük felvállalni az elégedetlenségünket, merjünk változtatni, ne engedjük, hogy a szürke hétköznapok kifakítsanak bennünket. Tegyünk próbát, hadd lássuk, mi telik tőlünk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése