Hiba történt a modul működésében

2015. január 26., hétfő

Ötven könyv egy év alatt

Egy új, izgalmas kihívást hozott az új év. Míg tavaly a jegesvödör-kihívás és a versek megosztása volt a legnépszerűbb, idén a könyvek olvasása ígérkezik hasonlónak. Ötven könyv elolvasásáról szól a kihívás, amelyet egy év alatt kell teljesíteni azoknak, akik elfogadják. Durván számolva, ez heti egy könyvet jelent. Van, aki ennél többet szokott olvasni, másoknak viszont kevesebb a szabadideje. Szerintem megéri szemezgetni a megadott kategóriák listájáról. Elméletileg nem ér összevonni a különböző szempontokat. De ha valakinek kevés az ideje és mégis részt szeretne venni a kihívásban, s ez által többet olvasni, mint azelőtt, megteheti. Például én ebben az évben elsőnek egy olyan regényt olvastam (Charlotte Brontë: Jane Eyre), ami beleillik a klasszikus romantikus regény, a több, mint ötszáz oldal és női szerző által írt könyv, könyv, amiből film készült kategóriákba is, amivel máris kipipálhatnék négyet a megadott szempontokból. Ehhez az erőpróbához hasonlót már évek óta ajánl az egyik híres könyvekkel foglalkozó oldal (www. goodreads.com). Ott minden év kezdetén az oldal megkérdezi felhasználóit, hány könyvet szeretnének elolvasni az elkövetkezendő évben. Az oldal egyik érdekessége, hogy be lehet jelölni, éppen mit olvasunk, hol tartunk a könyvben, mit szeretnénk olvasni és még értékelni is tudjuk az olvasottakat. Amint elolvasunk egy könyvet, az automatikusan megjelenik egy kis sávban, ami azt jelöli, mennyit olvastunk el az óhajtott könyvmennyiségből. Bármelyik változatot is választjuk, biztosak lehetünk benne, hogy az az idő, amit olvasással töltünk, soha nem elpazarolt idő.
A kihívás - olvass el...
1. egy könyvet, ami több mint ötszáz oldal.

2. egy klasszikus romantikus könyvet.

3. egy könyvet, amiből film is készült.

4. egy könyvet, ami ebben az évben jelent meg.

5. egy könyvet, aminek a címében számjegyek szerepelnek.

6. egy könyvet, aminek szerzője még nincs 30 éves.

7. egy könyvet, aminek szereplői nem emberek.

8. egy vicces könyvet.

9. egy könyvet, amit nő írt.

10. egy misztikus vagy krimi könyvet.

11. egy könyvet, aminek címe csupán egy szóból áll.

12. egy novelláskötetet.

13. egy könyvet, ami egy másik országban játszódik.

14. egy szépirodalmi művet.

15. egy népszerű szerző első könyvét.

16. egy könyvet, amit a kedvenc íróm írt, de eddig még nem olvastam.

17. egy könyvet, amit egy barátom ajánlott.

18. egy Pulitzer Díjas művet.

19. egy igaz történeten alapuló könyvet.

20. egy könyvet az „Ezeket egyszer el kell olvasnom!” listám aljáról.

21. egy könyvet, amit édesanyám szeret.

22. egy könyvet, ami ijesztő.

23. egy több mint százéves művet.

24. egy könyvet, amit csupán a borítója alapján választottam ki.

25. egy könyvet, amit még az iskolában kellett volna elolvasnom.

26. egy memoárt.

27. egy könyvet, aminek egy nap alatt a végére lehet érni.

28. egy könyvet, aminek a címében ellentétes jelentésű szavak szerepelnek.

29. egy könyvet, ami egy olyan helyen játszódik, ahová mindig is el akartam jutni.

30. egy könyvet, ami abban az évben jelent meg, amikor születtem.

31. egy könyvet, amiről rossz véleményeket hallottam.

32. egy trilógiát.

33. gyerekkorom egy könyvét.

34. egy könyvet, amiben szerelmi háromszög van.

35. egy könyvet, ami a jövőben játszódik.

36. egy könyvet, ami egy gimnáziumban játszódik.

37. egy könyvet, aminek a címében szerepel egy szín.

38. egy könyvet, ami megríkatott.

39. egy varázslatos könyvet.

40. egy képregényt.

41. egy könyvet, aminek írójától még nem olvastam eddig semmit.

42. egy könyvet, ami az enyém, de eddig még nem olvastam el.

43. egy könyvet, ami a szülővárosomban játszódik.

44. egy könyvet, ami eredetileg nem az anyanyelvemen íródott.

45. egy könyvet, ami karácsonykor játszódik.

46. egy könyvet, aminek írójának monogramja megegyezik az enyémmel.

47. egy drámát.

48. egy betiltott könyvet.

49. egy könyvet, ami egy televíziós műsoron alapul vagy az készült belőle.


50. egy könyvet, amit többször elkezdtem, de sosem olvastam végig.

A biztonság fogságában

Valamelyik este, amikor az internetet böngészve próbáltam kipihenni a napi fáradalmaimat, egy megdöbbentő képet láttam. Elgondolkodtam azon, vajon hányszor görgetek át az ilyen képeken, anélkül, hogy tudatosulna bennem, mit is látok. Ez alkalommal percekig időztem a kép előtt, ami két részből állt. Az elsőn egy bálna ugrott ki magasra az óceán vizéből és alatta ez volt olvasható: száz mérföld per órával tudna úszni. A második képen egy hasonló bálna volt látható, egy aprócska medencében, hatalmas közönség előtt, trénereivel előadás közben, alatta pedig ez a szöveg: negyvennégy éve egy úszómedence rabságában. Magyarázatként még ez volt olvasható a képek alatt: Az elmúlt 44 évben Lolita a legkisebb medencében élt Észak-Amerikában, a Miami-beli tengeri akváriumban.

Az egy dolog, hogy empátiát éreztem a bálna iránt. Amikor viszont a látottakat átvitt értelemben, az emberi sorsokra gondolva kezdtem értelmezni, elszomorodtam. Mert mi van, ha mi is olyanok vagyunk, mint Lolita? Ha csak az időnket és tehetségünket pazaroljuk a komfort zónánkban, és nagyszerű tettekre lennénk képesek azon kívül? Rengetegszer megbotránkozom azon, hogy mókuskerékben kell élnünk. Hiszen az élet nem szabadna arról szóljon, hogy dolgozunk, mert pénzre van szükségünk a számláink törlesztésére. Szürke hétköznapok százait éljük meg évente. Már-már annyira egyformák tudnak lenni néha ezek a napok, hogy felgyorsul az életünk. A monoton életmód, a hétfőtől péntekig való dolgozás, a rövid hétvége, amikor a lakást kell rendbe tenni s esetleg pár órát pihenni, rövid ciklusokat alkotnak, a hónapok szinte észrevétlenül telnek, érkeznek a számlák, majd a fizetés, aztán a következő fizetésig úgy nyújtózunk, ameddig a takarónk ér. Amikor nagy ritkán sikerül valami programot összehozni hétvégére, amikor végre kimegyünk a városból, vagy barátokkal találkozunk, látjuk, rossz irányba tartunk. Mégse változtatunk a következő héten. Persze kitűzünk magunk elé egy célt, majd ekkor vagy akkor elhagyjuk a már unott, nem kielégítő munkahelyünket, szerencsét próbálunk. Sajnos nehéz kimozdulni a jól megszokott kerékvágásból, hiába hajtogatjuk naponta, mennyire elegünk van belőle. A pohár be kell teljen teljesen, sőt, még kis is kell cseppenjen ahhoz, hogy végre megtegyük az első bátortalan lépést titkos céljaink elérése érdekében. Félünk nagyot álmodni, még akkor is, ha látjuk, másoknak sikerült elérniük valamit. Nem tudjuk elhinni, hogy mi is képesek vagyunk rá. Sóhajtva nézzük a felebarátot, aki mert kockáztatni és most sikeres és boldog. A szerencsének tulajdonítjuk a sikerét. Nem akarjuk elhinni, hogy más is képes lenne rá. A legnehezebb pillanatokban, amikor a főnök már megint minket szekál, vagy a kolléga már megint minket pécézett ki ellenfelének, a szomszéd ferde szemmel néz ránk, a gyermek még jobban követelőzik, legszívesebben elmenekülnénk valahova, bezárkóznánk egy sötét helyre, ahol egyedül maradhatnánk gondolatainkkal. Alig várjuk az estét, amikor végre egyedül maradhatunk és álmunkban bármire képesek lehetünk. De a reggel mindig eljön, újra fel kell kelni és ismét helyt kell állni a munkahelyen. Egész héten a pénteket várjuk, egész hónapban a fizetést, egész évben a nyári vagy téli szabadságot. Életünket értelmetlen várakozással töltjük. Mindig valami jobbra várunk s amikor az nem jön, felháborodva panaszkodunk szerencsétlen sorsunkról. Talán jobb lenne meríteni egy kis bátorságot, kilépni a komfort zónánkból és magunk alakítani a sorsunkat. Hiába várjuk a megfelelő pillanatot. Egy nap huszonnégy órája több száz ilyen pillanatot ajánl, de mi fejünket elfordítva megyünk el mellettük, nem akarunk tudomást venni róluk. Csakis mi tudunk változtatni életünkön, ha az nem felel meg nekünk. Senki nem fog odajönni hozzánk és felajánlani a kész megoldást. Ne legyünk a sorsunk rabjai, ne legyünk olyanok, mint Lolita, aki biztonságban, az embereket szórakoztatva él már hosszú évek óta fogságban, nem is tudva talán arról, mire képes. Adjunk esélyt magunknak, engedjük meg magunknak, hogy sikeresek legyünk, elégedettek. Merjük felvállalni az elégedetlenségünket, merjünk változtatni, ne engedjük, hogy a szürke hétköznapok kifakítsanak bennünket. Tegyünk próbát, hadd lássuk, mi telik tőlünk.

A sikert nem adják ingyen

Vasárnap este a nagyváradi Tóth Andi (15) megnyerte a magyarországi X-faktor tehetségkutató versenyt. Ő az élő példa arra, hogy kortól függetlenül, ha megvan bennünk a tehetség, bármire képesek lehetünk. Hiszen, ha ő erdélyi magyarként megnyerhette a versenyt s ezzel elindította zenei karrierjét, akkor minket mi tart vissza attól, hogy ápoljuk tehetségünket s majd, ha nem is ilyen volümenü, de sikereket érjünk el? Fiatal kora ellenére a nagyváradi lány már régen tudta a választ a „Mi leszel, ha nagy leszel” kérdésre. Ő énekesnő akar lenni. Ezért énektanárhoz járt, kisebb eseményeken lépett fel, majd elindult a tehetségkutatón és nyert. Talán túlságosan leegyszerűsítettem, mivel egyáltalán nem ment ez ilyen könnyen, de akkor is, kétségtelenül sikerült valamit letennie az asztalra ilyen fiatalon. Sokan leélik életüket, robotolnak és belesavanyodnak a mindennapokba, aztán meghalnak. Nem alkotnak maradandót. Viszont sokan vagyunk azok, akik igenis hallatni akarjuk hangunkat, akik úgy gondoljuk, van tehetségünk valamihez. Az ilyen példák, mint az Andié, motiválnak minket és még több ambíciót adnak munkánk elvégzésére. Nem mindenki találja meg a tehetségét ilyen fiatalon. Ez talán nem is baj. Amikor viszont megvan, foglalkozni kell vele, tanulni folyamatosan és gyakorolni. Mindenki nem lehet énekes, festő, színész, író, zenész stb. Ekkora adományt kevesen birtokolnak. Vannak kevésbé látványos, vagy, jobban fogalmazva, kevésbé művészi adottságok. Tehetségnek számít, ha szép mézeskalácsokat készítesz, szépen hímzel, mindenkivel megtalálod a közös hangot, finomakat sütsz, szép frizurákat készítesz stb. Maradandót akarunk alkotni, azt akarjuk, hogy nevünket még a halálunk után is elismeréssel emlegessék. Ehhez rengeteget kell dolgozni, áldozatokat hozni. Amikor mások szórakozni mennek, nekünk dolgoznunk kell, gyakorolni. Néha nehezen kezdjük el, néha úgy érezzük, beleuntunk, és valami egyebet szeretnénk helyette. Aztán, amint elkezdünk rajzolni, énekelni, írni, a hangszeren gyakorolni, olyan érzés tölt el, mintha hazaérkeztünk volna, s szinte abba se akarjuk hagyni. Hosszú órák telnek el egymás után, az emberek körülöttünk már elmentek aludni, de mi még mindig gyakorlunk. Szeretjük. S ha közbejön valami s nem adódik lehetőségünk gyakorolni, hiányzik valami, már nem találjuk a helyünket.

Csakis kemény munkával lehet sikert elérni. A cél mindig ott kell lebegjen a szemünk előtt és soha nem felejthetjük el. Sokszor kicsit irigykedve nézünk a sikeres emberekre, akiknek látszólag mindenük megvan, de elfelejtjük a csillogás mögötti életét nézni. Senki nem lett sikeres egy nap alatt. Azt se feledjük, hogy senki nem lehet próféta saját hazájában. Ne lepődjünk meg, ha az emberek el akarnak taposni, amint megtudják, valamiben tehetségesek vagyunk. A tömeg nem szereti, ha valaki különbözik, nem akarják, hogy bárki többre vigye, mint ők s ezért hajlandóak bármit megtenni. Ők önzőek, minden jót csak maguknak akarnak. Elnyomnak minden próbálkozást, a szakadék szélére sodornak, meglöknek, aztán úgy tesznek, mintha magunk miatt kerültünk volna oda és ők azok, akik visszasegítenek minket a földre. Nem szabad rájuk hallgatni. Maradjanak ők meg olyanoknak, amilyenek, maradjanak meg a szemellenzőikkel, s ne haladjanak a korral, ha nekik így tetszik. Mi viszont küzdeni fogunk napról napra s a végén megmutatjuk, mire vagyunk képesek. Felállunk, akárhányszor essünk el. Ez csak könnyebb lesz idővel. Megedződünk. A tisztességes munkának mindig meglesz a gyümölcs, még akkor is, ha pillanatnyilag úgy tűnik, senkit nem érdekel, amit alkotunk. Majd eljön a mi időnk, amikor ők keresik majd a mi kegyeinket s úgy tesznek, mintha a rögös út közben végig mellettünk álltak volna s támogattak volna. Mi tudni fogjuk, kik azok, akik igazán mellettünk álltak és támogattak az első, még bizonytalan lépések megtételekor, a nehéz, életre szóló döntések meghozatalakor és kik voltak azok, akik összesúgtak a hátunk mögött, újjal mutogattak ránk és kinevettek. Makacsan ki kell tartani a választásunk mellett, gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni, míg a siker meglátogat.

Államelnököt választunk

Vasárnap a megszokottól eltérően mozgalmas volt a nap. A Halottak napja utáni csendes békét az urnákhoz vonulók serege törte meg. Szavaztunk. Kovászna megye most is kitűnt a többi megye közül, mivel szégyenteljesen alacsony volt a szavazók aránya. Bevallom, nekem is volt egy gyenge pillanatom, amikor az átdolgozott nap után úgy éreztem, erre nekem már nincs erőm és kihagyom a szavazást. De nem tettem. Este fél kilenckor, hazafele tartva tettem egy kitérőt a kultúrotthonba és leadtam voksomat. Mindegy, kire szavaztam, az a fontos, hogy jelen voltam. Mindenki más-más okból megy vagy nem az urnákhoz. Vannak, akik nem szeretnének egy bizonyos személyt a parlamenti „trónon” látni, mások viszont a nekik szimpatikus jelöltet támogatják. Hiszem, hogy otthon ülve s panaszkodva nem tudunk változtatni sorsunkon. Ha mi nem fogjuk kezünkbe a pecsétet, megteszik helyettünk mások. Aztán újabb öt évig panaszkodhatunk az aktuális vezetésre. Mert mindig így teszünk. Már elegünk van az üres ígérgetésekből, már senkinek nem tudunk hinni. Mindenki megpróbál olyat ígérni, amiért megdobban a választópolgár szíve, mégis tudjuk, amint a jelölt eléri céljait, megfeledkezik ígéreteiről. Talán túlságosan is naiv vagyok, de mindig elhiszem, hogy egy új vezető, új módszerekkel tud változtatni. Ezért fogok elmenni a következő alkalommal is leadni voksomat.

November másodikán tizennégy jelölt közül választhattunk. Először volt két magyar név a listán. Háromszéken a szavazatra jogosult polgárok 43,19 százaléka, vagyis 79 469-en járultak az urnák elé. Az érvényes voksok több mint felét (38 773 szavazatot), azaz 50, 41 százalékát Kelemen Hunor kapta, Szilágyi Zsoltra 7619-en szavaztak (9,58 százalék) – írja a Székely Hírmondó. Persze már tudtuk az előző felmérések alapján, ki az a két jelölt, aki a legesélyesebb a második fordulóra. Ezek a feltételezések be is bizonyosodtak. November 16-án már csak két név fog szerepelni a szavazólapon. Addigra el kell döntenünk, kit akarunk államfőnek az elkövetkezendő öt (esetleg tíz) évben. Hallatnunk kell hangunkat. Nem engedhetjük meg senkinek sem, hogy befolyásolja döntésünket. Az urnák elé kell járulnunk, kezünkbe kell vennünk a pecsétet. Aki otthon marad, az érdektelenségéről tesz számot. Hiába gondolják sokan, hogy a távolmaradásukkal tiltakozhatnak a vezetők ellen, mert ez nem így működik. Azok döntenek, akik jelen vannak a megfelelő napon. Ne adjuk meg másoknak az örömet, hogy helyettünk hozzák meg a döntést. 

Animációs világnap a baróti unitárius templomban

A baróti unitárius nőszövetség és a sepsiszentgyörgyi Cabiria Filmklub Animációs világnapott szervezett a baróti unitárius egyházközségben október 28-án.
Az érdeklődök díjnyertes lengyel rajzfilmeket nézhettek meg, amelyeket Melkuhn Andrea, a Cabiria vezetője küldött lemezen a nőszövetségnek. Háromszázötven, a múlt század közepétől najainkig elkészített animációs filmcsomagról van szó, amelyből a nőszövetség elnöke, Demeter Mária, egy órányi anyagot válogatott ki megnézésre. A kezdetlegestől a modernebbekig, a fekete fehértől a színesig terjedt a választék. A lengyel nyelvű rajzfilmeket nem volt nehéz megérteni, hála a mozgóképeknek (meg az angol nyelvű feliratnak). A vetítésre nem csak a gyermekek voltak kiváncsiak, szép számban jelentek meg felnőtt és idősebb nézők is, akik ugyanúgy élvezték a néha vicces filmeket. Két levetített film között visszaemlékeztek gyermekkoruk kedvenc rajzfilmjeire, illetve megbeszélték a látottakat.

116 éve, 1892. október 28-án vetített először rajzolt mozgóképeket a falra egy Émile Reynaud nevű ambiciózus francia mérnök kis párizsi mozijában, ezért 2002-ben az évforduló tiszteletére ezt a napot nevezte ki a Nemzetközi Animációs Szövetség az animáció világnapjának.

Dévai emlékzarándoklat

Idén november második hétvégéjén Barótról egy közel harmincfős, többségében unitárius, csoport utazott Dévára, hogy ott vallásuk alapítójának tevékenységéről és haláláról emlékezzenek meg a Magyar Unitárius Egyház Főhatósági Hivatala és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) által szervezett immár tizenhetedik zarándoklaton.
Szombaton egy óra körül érkeztünk meg Dévára. Még mielőtt beértünk volna a városba, az autóbuszból csodáltuk a felhők között tornyosuló dévai várat. Izgatottan indultunk neki a hegy lábánál található végtelennek tűnő lépcsőknek. A lelkesedés a lépcsők megmászása után hamar alábbhagyott, mivel az út hátralevő részét sáros, kitaposott ösvényen kellett megtenni. A könnyebbnek tűnő séta után ismét lépcsők következtek, ezúttal fából és magasan a talaj fölé emelkedve, a vár falai körül. Tériszonyosoknak nem volt előnyös, mégis a lépcsők tetején elénk tárult kilátás minden fáradtságért és félelemért kárpótolt. A felfele vezető úton nem sok emberrel találkoztunk, de amikor felértünk a várba, több százan  kezdték énekelni a 43. számú unitárius éneket. Éppen a kezdésre érkeztünk. Lélekemelő érzés volt látni, milyen sok unitárius (és más felekezetű) fiatalt, felnőttet és időset szólított meg Dávid Ferenc emléke. Rengeteg ismerős arcot fedeztünk fel a tömegben, egyleteseket és lelkészeket, lelkésznőket. Úgy éreztem, habár messze vagyok az otthonomtól, mégis hazaérkeztem. Egyszeriben a legjobb érzés volt unitáriusnak lenni.
A közös éneklést követően ünnepi istentiszteletet tartottak: Lőrinczi Levente (Kissolymos), Major László (Datk), Molnár Imola (Nagyvárad), Nagy-Mátéfi Tímea (Énlaka). Vallásunktól eltérő módon ez alkalommal fennhangon imádkoztunk. Csodálatos volt hallani ahogyan az közös imádság összekapcsol minket, felekezettől függetlenül. Mégis, a hitvallásunk volt az, amit csak mi, unitáriusok tudtunk elmondani, ami még inkább megerősítette bennünk az összetartozást. A zarándokokat köszöntötte Bálint Benczédi Ferenc, a Magyar Unitárius Egyház püspöke, valamint a meghívottak. A beszédeket követően a Protestáns Teológiai Intézet Unitárius Karának hallgatói alkalmi várjátékot adtak elő, majd fáklya- és gyertyagyújtás közben Dávid Ferenc emlékcellájában koszorúkat, virágokat és gyertyákat helyeztek el a jelenlevevők. A várból történő levonulás huszonöt-harmincfős csoportonként történt, vigyázva a várba vezető falépcsők épségére. A zarándoklat a dévai unitárius gyülekezet imaházában teázással zárult.
Dávid Ferenc, az unitárius egyház megalapítója, 1510 körül született Kolozsváron, iparos családból. Tanulmányait Kolozsváron, Gyulafehérváron, Brassóban majd Wittenbergben végezte. Hazatérése után, immár a reformáció híveként, a kor gyakorlatának megfelelően, iskolamesteri és prédikátori feladatokat látott el, Besztercén, Petresen, Kolozsváron. Életcélja a tiszta jézusi kereszténység helyreállítása volt. Erdély a vallásos tolerancia földje lett 1568-ban, amikor Tordán, Európában egyedülállóan, törvénybe iktatták a szabad vallásgyakorlatot. Az országgyűlés egyik fő előkészítője Dávid Ferenc volt. 1579-ben a vallásszabadság ellenségei, mint hitújítót holtig tartó börtönbüntetésre ítélték, Déva várába zárták, ahol 1579 november 7-én meghalt.
Csoportunk az egyik dévai internátusban aludt, ahonnan reggel Nagyszebenbe utaztunk. Ott megnéztük a felújított főteret, a Hazugok hídját, az Evangélikus Székesegyházat, majd a merészebbek felmásztak a Tanácstorony tetejébe, ahonnan lélegzetelállító látvány nyílt a városra. Vasárnap este fáradtan, ám értékes élményekkel a „tarisznyánkban” értünk haza.

Vasárnap, november 16-án, helyi idő szerint déli 12 órakor kerül adásba az M1 műsorán a helyszínen készített felvétel.

Éjféltájt

Múlt szombaton, december 13-án került bemutatásra az Alterego amatőr színjátszó csoport második, Éjféltájt című előadása a baróti Művelődési Ház nagytermében. A múlt májusban alakult csoport először tavaly novemberben mutatkozott meg a közönség előtt, Lámpaoltás című előadásukkal. „A Lámpaoltás című darabot az alternatív képszínház műfajába sorolták be. Az előadás, amely a fogyatékkal élők életére, annak nehézségeire és örömeire próbálta felhívni a figyelmet, a Laura Ház tízéves évfordulójára készült”. Azóta töretlenül dolgoztak és ezúttal megszólaltak a szereplők.
Az egyjelenetes komédia helyszíne egy temető volt, 13-án éjfél körül, amire a cím is utal. A darab feldolgoz és bemutat több modern, az elszigeteltség okán megjelenő betegséggel és egyéb következményekkel küzdő fiatalt. Láthattunk alkoholistát, hajléktalant, depresszióst, pénzsóvárt, piromániást, drogost, hívőt (aki túlzásba vitte az éjjeli imádkozást) stb. Egyenként ismerhettük meg a karakterek háttértörténetét és, ahogy arra számítani lehetett, a végén mind összegyűltek a különös helyszínen, ahol addig felváltva jelentek meg,és rájöttek, legyen bármi probléma, együtt mindig jobb, és a megoldás is könnyebben jön. Az amatőr színészeknek sikerült a karakterek bőrébe bújni és ezáltal hihetővé tenni a történetet.
Az előadásra népes közönség volt kíváncsi, fiatalok, idősebbek egyaránt érdeklődőek voltak.

Szereplők: Bardocz Éva, Buda Klaudia, Fodor László, Kolcza Rebeka, Mihók M. Anita, Szász Apolka, Szász Boglárka, Szőcs Lilla. A hang- és fénytechnikáért felelős: Bogyor Attila. Rendezők: Cristian Andrea és Farkas Boglárka. 

Fekete péntek

Idén november 21-én tartották országunkban a Black Friday-t, azaz a Fekete Pénteket. A Black Friday Amerikából származik. Ott egy héttel később, a Hálaadás utáni napon tartják, amikor az üzletek hatalmas árleszállítással kedveskednek vásárlóiknak. A legtöbben megragadják ezt az alkalmat és ilyenkor vásárolják meg az ajándékokat szeretteiknek karácsonyra.
A nagyobb cégek már hetekkel ezelőtt megkezdték az árzuhanások hirdetését. Ezzel sikerült felkelteniük az emberek kíváncsiságát. Tudomásom szerint Barótra még nem tette be lábát a Fekete péntek. Szóval, aki nem ment el valamelyik közelebbi városba a kedvezményekért, annak maradtak az online boltok. Volt egy összesítő weboldal, ami egy helyre gyűjtötte az ezen a napon részt vevő webes üzleteket. Innen egy kattintással el lehetett jutni a webáruházakba. Megpróbáltam mindeniket megnézni, kezdve az ismertebbektől, mint a mycloset.ro, fashion days, starshiners, Miniprix, uman, depurtat.ro (ruházati termékek) elefant.ro, evomag.ro, eMag (elektronikai cuccok) egészen a Libris, Nemira-ig (könyvek). Csalódottan tapasztaltam, hogy a ruházati cikkeket ajánló oldalakon az árak, még 5-70%-os kedvezménnyel is magasnak tűntek. Vagy ami olcsó volt, arra nem volt szükségem (pl. nyári ruházat illetve lábbeli). Könyvek területén mindenik oldal kedvező árakat ajánlott. Ennek egyetlen hátulütője, hogy román illetve más idegen nyelvűek voltak. Az elektronikai cikkek területén volt a legnagyobb érdeklődés. Alkalom adódott megvenni azt a valamit, amit már hetek óta nézegettünk, mivel akár 50-70% kedvezményt is adtak rá. Persze meg kell jegyeznem, hogy ebben az esetben érvényesült az „Aki korán kel, aranyat lel” közmondás, mivel több esetben is már reggel kilenc órára kiürült a készlet. Akaratlanul is feltevődik az emberben a kérdés, mekkora lehetett az a készlet, ami nagyjából három óra alatt kiürült. De gondolkodjunk pozitívan, ellenállhatatlanul jelentősek voltak a kedvezmények. A kiszállítás a legtöbb esetben ingyenes volt. Én az eMAG-ról rendeltem, amit már vasárnap délben meg is kaptam. Ugyanez a webáruház péntek délután hat óráig 420,000 terméket adott el, 145 millió lej értékben, köztük 44 autót, beleértve a valaha legdrágábban online eladott árucikket, egy BMW X6-ot 66,500 euróért (295,202 lej).
Nagyobb városokban szinte minden üzlet ajánlott valamennyi kedvezményt vásárlóinak. Csak a katalógusokat lapozgatva lehetett látni, mi az, ami teljesen hiányzik Barótról. Ha egy évben ezen az egy napon adnának valamilyen csekély kedvezményt például a szezonon kívüli vagy a raktárban porosodó árura, azzal talán újabb és újabb klienseket vonzanának be az üzlettulajdonosok.

Karácsonyra újabb vásárlási hullámra lehet számítani, hiszen sokan hagyják utolsó percre a vásárlást. Szintén jelentős kedvezményekre lehet számítani, illetve, a már jól megszokott, év végi tombolákra értékes nyereményekkel.

Halloween vs Mindenszentek

Közeleg a hónap vége s ezzel együtt két jelentős esemény, a Halloween, ami mára már az egész világon elterjedt és a Mindenszentek vagy Halottak napja. Két ellentétes esemény, amelyek egymás utáni napokra esnek.
A Halloween (ejtsd. Helovín) ősi kelte hagyományokból kialakult ünnep, amit elsősorban az angolszász országokban tartanak meg október 31. éjszakáján, bár mára már az egész világon elterjedt. Elsősorban a gyermekeknek és fiataloknak kialakított ünnep, amikor ők ijesztő jelmezeket öltenek és ellátogatnak a szintén horrorra emlékeztető szomszédaik, ismerőseik házába. A jelmezek embertől függően változnak, ilyenkor esély adatik felölteni kedvenc rajzfilmes, filmes, történelmi, irodalmi karakterük ruháit, szóval nem mindenik ijesztő. Mégis a félelemkeltés a lényeg azon az estén. Szóval ezek a jelmezbe bújt fiatalok bekopognak egyes házakhoz, ahol csokit, cukorkát kapnak a látogatásért cserébe. A hatalmas édességmennyiséget, amit az este alatt gyűjtenek össze, vagy megeszik egy nap alatt, vagy beosztva akár egy évig is kitart, embere válogatja. Amint már említettem, a házakat is fel szokták díszíteni, sőt, díszítőversenyt is szoktak rendezni, mondjuk utcánként kinek a legfélelmetesebb a háza. Mind a jelmezek, mind a díszítés esetében a lehetőségek tárháza majdhogynem végtelen. A boltok már hónapok óta készülnek erre a napra, beszerezve minden lehetséges kelléket. Az egész estének a lényege a szórakozás, vidámság. Egy éjszakára mindenki azzá válhat, akivé titkon szeretne. Érdekes tény, hogy az emberek hajlamosak felszabadultabban viselkedni, ha arcukat álarc fedi. Mára ez a szokás már teljesen elterjedt a világ körül, mégis úgy érzem, nálunk még gyerekcipőben jár. Bár vannak Halloween bulik, az nem ér fel a több kilométernyi gyaloglással, ijesztgetéssel és a majdnem végtelen édességmennyiséggel.
Ezzel szöges ellentétben áll a másnap. Az előző napokban szépen kitakarított temetőket egy napra ellepik a halottak rokonai, akik virágot, koszorút helyeznek a szeretteik sírjaira és gyertyát gyújtanak emlékükre. Gyermekként szerettem ezt a napot, mert mindig ellátogattunk minden faluba, ahol néhai szeretteink sírjai vannak. Összegyűlt a szűkebb család, amire ritkán adatik más alkalom és szüleim megengedték, hogy felügyeletük alatt én is meggyújtsak egy-két gyertyát.  A baróti temetőbe kétszer is kimentünk aznap, először „feldíszíteni” a nagyszülők sírját, majd estefele gyertyát gyújtani. Lenyűgözött a temető esti arculata. Majdnem minden sírnál ott álltak a közeli rokonok és millió gyertya világított, amiket még másnap este is meggyújtottak. Azóta rájöttem az emlékezés komolyságára, főleg mivel egyre több eltávozott lélekre emlékszünk vissza. Ilyenkor az ember általában megáll egy pillanatra s megdöbben, milyen sok idő telt el szerette elvesztése óta. Amikor felkerültem egyetemre, nehezen telt az első hónap. Végig a Halottak napjába kapaszkodtam, gondolván aznap majd úgyse lesz tanítás, esélyem lesz hazalátogatni. Meglepődtem, hogy nem adtak szabadnapot, de ez nem tartott engem vissza, elkérezkedtem, mondván, nálunk ez fontos ünnep és a család hazavár. A város tele volt koszorúkat, csokrokat, gyertyákat árusító kofákkal. Az ismerőseim mégse mentek ki aznap a temetőbe, mondván, nekik nincs halottuk a városi temetőben, falura meg ennyiért nem mennek le vagy, ők az élőket ünneplik, nem a holtakat. Ekkor eszembe jutott az a sok sírkő, amelyre nem helyeznek virágokat se gyertyákat. Gondolom vallásfüggő is, ki mennyire tiszteli a már nem élő rokonait. Másod- és harmadéven már én se jöttem haza, mivel megtartották az aznapi órákat s nem tudtam szabadulni. De azért este meggyújtottam egy gyertyát halottaim emlékére. Ez, a Halloween-nel ellentétben szomorú esemény, mégis majdnem ugyanakkora előkészületek övezik. Nyugaton nem ismerik ezt az ünnepet.

Szóval ilyen ellentétek közepette lep meg minket a november. A hónap, amely számomra már nem ősz, inkább tél, mivel a fagy miatt elvesznek a szeptember és október kápráztató színei, télies hideg van, egyre rövidülnek a nappalok. Esténként dideregve érünk haza s bármit megadnánk egy csésze forró teáért. 

Jegyzet

Sokszor gondolkodom azon, mit jelent felnőni. Annál biztosan több mint betölteni a tizennyolcadik életévet. Úgy gondolom, el kell érnünk bizonyos „célokat”, át kell élnünk tragédiákat, amik megerősítenek, függetleníteni kell magunkat, megtalálni igazi barátainkat, életre szóló társunkat stb. Rengeteg dolgot kell kipipálnunk azon a képzeletbeli listán, mire – talán csak harminc évesen (vagy még akkor se!) – elmondhatjuk magunkról: felnőttünk. Emlékszem, annakidején , amikor még líceumba jártunk, félve tekintettünk a válaszvonalként gondolt tizennyolcra. Figyelő tekintettel öveztük az első ismerősünket, akit utolért, kérdezgettük, mit érez, felnőtt-e már? Akkor még nem is sejtettük, mennyire messze vagyunk a felnőtté válástól. Azóta szerencsém volt különféle tapasztalatokat gyűjteni, egyetemre jártam, évekig külön éltem szüleimtől, új barátságokat kötöttem, ezerféle embert ismertem meg, az élet pofán csapott párszor, de én mindig felálltam és még azért is megmutattam, milyen fából faragtak. Nem gondolom úgy, hogy ezek a tapasztalatok felnőtté tettek, de mindenképpen érettebbé. Rájöttem arra is, hogy ennek a folyamatnak része az elengedés. Élőket és holtakat egyaránt el kell engednünk. Az utóbbi eset magától értetődő. Nehéz, talán a legnehezebb, folytatni az életet, a mindennapokat, miután egy szeretett személyt utolsó útjára kísértük. Az első hetek lassan és nehezen telnek. Nem győzünk csodálkozni azon, hogy a nap minden reggel felkel, pedig nekünk hatalmas a fájdalmunk. Az élőket talán még nehezebb elengedni. Életünk során többször kell szelektálnunk, eldönteni, ki érdemes arra, hogy mellettünk maradjon, s ki az, aki nem. Van, hogy valaki sorozatosan rosszat tesz nekünk, mi mégis mindig megbocsátunk neki. Van, aki eljátssza a bizalmunkat egyszer s mi másodszor is felajánljuk neki. Máskor adunk egy bizonyos időt a személynek, megkínáljuk barátságunkkal és figyelünk. Ha nem tud megfelelni elvárásainknak, nem tud felnőni, csalódunk benne, segítséget ajánlunk neki s ő makacsul idétlenkedik tovább egyedül, végül elengedjük őt. Átgondoljuk, mit jelent ő nekünk, mit hozott ő a barátságba, mennyire mutatott jó példát, aztán döntünk. Eltávolodni valakitől, akiben azelőtt megbíztunk, fájdalmas lehet. Néha visszafordulunk hozzá, meg akarunk bizonyosodni benne, jól döntöttünk. De még így is erőt próbáló. Akaratlanul is eszünkbe jutnak az arcunkra mosolyt csaló közös emlékek. Megrázzuk fejünket és többször elismételjük magunknak: „Tovább kell lépnem!”. Amikor véletlenül találkozunk vele az utcán, tekintetét kerüljük, s csak szükség esetén szólunk hozzá. Hírtelen rossz érzéseket elevenít meg , irritál a jelenléte. A legrosszabb az, ha egy személy miatt egy egész baráti társaságot kell nélkülöznünk. Utáljuk őt, amiért miatta kell őket is hiányolnunk. S amikor arra kíváncsiak, miért látnak kevesebbszer, felváltva mondunk igazat és valami kitalált indokot. Elengedni valakit, megszabadulni a dühtől és a haragtól hosszas folyamat, de ha életünk más területeire koncentrálunk, lassan elhalványodnak a rossz emlékek. Amikor már megbocsátottunk neki, esetleg idegenként tudunk rá tekinteni, lelkünk megkönnyebbül, s újra boldogok lehetünk. 

Kudarcaink

Már kisgyermek korunkban megismerjük a kudarcot, ami végigkíséri életünket. Akkoriban talán az jelenti a kudarcot, ha nem nyerünk a bújócskában, utolsónak választanak be valamilyen csapatos játékba, vagy elveszítjük, eltörjük a kedvenc játékunkat. Ahogy egyre idősebbek leszünk, úgy nő meg a bukásaink száma és súlyossága is. Olyan hibát követünk el a munkahelyen, ami elbocsátást von maga után, vagy saját gyermekünkkel hibázunk, esetleg rosszul reagálunk egy bizonyos helyzetben, s emiatt megsértünk valakit. Ha gyermekként még percek alatt el tudtuk felejteni fájdalmunkat, felnőttként napokra, esetleg hetekre van szükségünk azok feldolgozására. Folytonosan megkérdőjelüzzek a körülményeket és önmagunkat. Azon töprengünk, mi vezetett minket a balsikerhez. Megpróbálunk tanulni ezekből az esetekből és elkerülni a következőket. Sajnos nem mi döntjük el, hogy megtanultuk-e a leckét, hanem az élet. Annyiszor állít szembe ugyanazokkal vagy hasonló kihívásokkal, amíg sikeresen vesszük az akadályokat, s ez által megerősödünk.
Amikor nem úgy sikerül valami, ahogy azt mi elterveztük, hajlamosak vagyunk összeomlani, bezárkózni. Még napok múlva is azon gondolkodunk, mi lett volna, ha így vagy úgy teszünk. A barátaink, ismerőseink meglepődve veszik tudomásul, hogy mi még mindig azon a régi eseményen kattogunk. Aztán széles mosollyal bíztatni próbálnak. De mi meg sem halljuk azokat a szavakat, mert ott ragadtunk a múlt azon pillanatában. Szükségünk van valamire vagy valakire, aki kiráncigál abból a momentumból, hisz mégsem élhetünk a múltban, tovább kell lépni, a világ halad előre, a nap ugyanúgy felkel minden nap, mintha mi sem történt volna. Néha ragaszkodunk a múlt azon jelenetéhez. Foggal-körömmel kapaszkodunk bele, azt akarjuk, hogy fájjon, hogy minden nap ugyanúgy fájjon, mint először. Úgy érezzük teljes kudarcot vallottunk és már semmire nem vagyunk alkalmasak. De ez nem így van. Legyen bármennyire nehéz is, fel kell állni, magunk mögött kell hagyni a bántalmakat, az összeomlást, a csődöt. A múlt az már a múlt. Nem tudunk változtatni rajta, s ezt minél hamarabb elfogadjuk, annál hamarabb tovább tudunk lépni. Nyitnunk kell barátaink szavaira, hallgatni rájuk. Minden nap ezer és ezer új lehetőséget rejt magában. Mi, csakis önmagunk tudjuk eldönteni, milyenné tesszük a mai napot, hány lehetőség felé nyitunk, és hányat utasítunk vissza. Aztán este, elalvás előtt leltárt készíthetünk és értékelhetjük aznapi döntéseinket, remélve, hogy ma is jól döntöttünk és megragadtunk minden lehetőséget, amit az élet ezüsttálcán felkínált nekünk.

Nem azt mondom, hogy nem szabad összeomlanunk egy-egy kudarc után és átértékelni tetteinket. Sőt, erre szükség is van a bukásaink feldolgozása érdekében. De ne adjunk magunknak túl sok időt erre. 

Új év, régi fogadalmak

Év végén mindannyian megálltunk egy pillanatra és visszapörgettük gondolatban a legfontosabb eseményeket, amelyek hatással voltak ránk. Eldöntöttük, mit szeretnénk megismételni, folytatni, elkezdeni és mi az, amit abba szeretnénk hagyni, elkerülni. Fogadalmakat teszünk magunknak, amiket a legtöbb esetben pár héten belül teljesen elfelejtünk s csak az év végén jut eszünkbe, hogy nem tettük meg. A leginkább elterjedt fogadalmak: nyárra lefogyunk, többet olvasunk, többet alszunk, új hobbit keresünk magunknak, aminek szabadidőnkben hódolhatunk, sokat spórolunk, egészségesebben étkezünk stb. Ahány ház, annyi szokás alapon ez is személyenként változik, mindenki maga határozza meg, milyen célokat tűz ki maga elé és azokat hogyan szeretné megvalósítani az új évben. Mindig hatalmas elvárásokat támasztunk az új évvel szemben, amelyek a feledés homályába merülnek, ahogy a tél lassan tavasszá válik. Valamiért ez az az időszak, amikor magunkba nézünk, értékelünk, és változtatni akarunk. Úgy tekintünk rá, mint egy üres lapra, amit teleírhatunk a tizenkét hónap alatt. Ráírjuk megvalósításainkat, boldog pillanatainkat, sikereinket, bántunkat, kudarcainkat, mindenféle élményeinket, amelyeket meghatározónak gondolunk. Január elején jogosan érezzük úgy magunkat, mint a diák a vizsgán, előtte az üres lap és nem tudja, hogyan kezdje el leírni tudását. Félünk az üres laptól. Időbe telik, amire megbátrodunk, remegő kezünkbe vesszük a tollat és először bizonytalanul elkezdünk írni rá. Az első egy-két mondat után viszont, mint a diák, akinek eszébe jut, mit tanult azelőtt este, meglendül a toll és meg sem állunk, míg tele nem írtuk a lapot. Megtöltjük vidám, szomorú és nehéz pillanatunkkal, feljegyezzük, amikor valaki meglep kedvességével, vagy csalódunk valakiben, amikor valaki váratlanul mosolyt csal az arcunkra, amikor végre találkozunk régen nem látott ismerősünkkel, amikor végre elmegyünk nyaralni, amikor leérettségizünk, vagy államvizsgázunk, amikor kiállunk önmagunkért, állást váltunk. Ha fogadalmat teszünk, az év végére látni szeretnénk azt a képzeletbeli lapunkon, hogy megvalósítottuk.

De miért teszünk fogadalmakat, ha nem tartjuk be őket? A válasz egyszerű: változni akarunk. Tudjuk, hogy nem vagyunk tökéletesek, és jobbá akarunk válni, meg akarunk felelni magunknak és másoknak. Amikor viszont éveken keresztül nem tudjuk megvalósítani elképzeléseinket, hajlamosak vagyunk lemondani kisebb-nagyobb álmainkról, mondván, lehetetlen megvalósítani őket. Nem mindegy, hogy milyen fogadalmat teszünk, hiszen hiába akarunk egy év alatt húsz-harminc kilótól megszabadulni, két lépcsőfokot lépni fel a céges ranglétrán vagy beutazni a világot. Olyan célokat kell kitűznünk magunk elé, amiket meg tudunk valósítani. Ha apró lépésekre bontjuk le az ijesztőnek tűnő álmainkat, és minden nap megtesszük a kitűzött lépést, lassan valósággá válhat mindaz, amiről addig csak ábrándoztunk. 

Ünnepekre hangolva

December elsejéhez érve egyre jobban várjuk az év végi ünnepeket. Vasárnap meggyújtottuk az első gyertyát az adventi koszorún. A visszaszámlálás megkezdődött.

A multik már október elejétől kínálják ünnepi portékájukat s múlt hónap elsejétől már a média is folyton ezt harsogja. Az utóbbi két hét péntekén tartottak Balck Friday-t (Fekete péntek), ami szintén ezen ünnepek közeledését hirdette. Az adventi időszakkal tudatosult csak bennünk az ünnepi időszakkal járó fárasztó készülődés, mint a takarítás, ajándékok vásárlása, a karácsonyi illetve szilveszteri menü megtervezése, az alapanyagok beszerzése ezekhez, majd az elkészítés, fenyőfa beszerzése, feldíszítése, az előző évben eltörött díszek pótlása, és a lista tovább folytatható. Mégis jó lenne már a várakozás megkezdésének elején letisztázni önmagunkban, mi a lényege a sok hűhó-nak: a Jézus születésének ünneplése Sokszor hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni a sok lótás-futásban, de ha már kezdettől erre koncentrálunk, talán nem szorul a háttérbe. Emlékezzünk vissza gyermekkorunk karácsonyaira. Mennyire türelmetlenül vártuk a Mikulást, majd az Angyalt, hogy az egész éves jó viselkedésünkért ajándékokkal halmozzanak el minket. Minden este megkérdeztük szüleinket, mennyit kell még aludni, amíg jön a Mikulás vagy az Angyal. Gyermeki egyszerűséggel készültünk az ünnepre. Akkoriban még nem tulajdonítottunk nagy jelentőséget a lelki készülésre. Csak az ajándékokat vártuk. Természetesnek vettük az ünnepi hangulatot, ami elárasztotta a házat. Felnőttként viszont látjuk, nem is olyan könnyű megteremteni a megfelelő hangulatot. Mindent elkövetünk ennek érdekében, takarítunk, különféle módon díszítjük házunkat, a kedvenc ünnepi illatokkal töltjük meg a konyhát. Sokszor mégis azon kapjuk magunkat, hogy valami nem az igazi, valami hiányzik: nem készültünk fel lelkileg Jézus születésének ünneplésére. Ha csak a külsőségeknek teszünk eleget, lelkünkben üresség támad. Ezért fontos már az adventi időszak elejétől ráhangolódni s tudatosan készíteni fel magunkat az ünnep lényegére. Ne engedjük meg a médiának, hogy leegyszerűsítse ajándékozásra. Ennél sokkal többről szól.

Változik a világ

Eddig példátlan események határozzák meg az erdélyi magyarok mindennapjait. Vasárnap este kiderült, többségben az urnákhoz járuló magyarok szavazták meg a szász Klaus Johannis-t Románia elnökévé. A másik esemény sokkal inkább a bulvár kategóriába illik bele, először a valóságshow-k történetében, erdélyi (erdővidéki) résztvevője van a Big Brother-szerű magyar valóságshownak. 
Akartuk, hogy Johannis kerüljön a cotroceni palotába. Ezért meg is tettünk minden tőlünk telhetőt, rekordszámban mentünk el szavazni, Kovászna megyében a szavazásra jogosultak 49,87 százaléka. Olyanok is, akik az első fordulóban nem, olyanok is, akik már régen nem. Foggal-körömmel ragaszkodtunk a szász jelölthöz. Két hete, de intenzívebben a választás előtti pár napban kezdődött meg a kampányolás a legnépszerűbb közösségi portálon, ahol egymást követték a Johannist hirdető profilképek, posztok. Viták kerekedtek kommentek formájában. Egyszeriben mindenki nagyon értett a politikához és állította, az ő döntése a helyes. A választás napján még jobban elharapódzott a dolog az interneten, egymást követték a „Már szavaztam a romániai elnökválasztás második fordulóján” bejegyzések, amiket a népszerű közösségi portál tett lehetővé egyetlen kattintással. Sokkal gyakoribbak voltak a szavazásra bíztató bejegyzések, ezzel is megpróbálván a fiatalok figyelmét felhívni állampolgári jogukra. Volt is látszatja, nem feltétlenül az internetet ellepő felhívásoknak, sokkal inkább a változtatni akarásnak, hiszen szokatlanul magas számban szavaztak a fiatalok. Habár az országos, hatvan százalék feletti részvételtől messze elmarad Kovászna megye, mégis, felénk ez az arány is figyelemfelkeltő. Változtatni akarunk! Az, hogy a remélt jobb jövő megvalósul-e az új elnök decemberi hatalomra lépésével, nem tudhatjuk. De ami rajtunk állt, megtettük. A pesszimisták állítják, semmi nem fog változni, s ha igen, akkor is csak rosszabbra fordul. Ne legyen igazuk. Reméljük, hogy Nagyszeben volt polgármester beváltja a hozzá fűzött reményeket.

Nem fogadták az erdővidékiek kitörő örömmel a hírt, hogy a baróti születésű Kosza Edina bekerült az Rtl Klub valóságshowjába. Vannak, akik attól tartanak, a hírhedt csatorna megpróbálja lejáratni a lányt s vele együtt vidékünket. Mások viszont állítják, a műsort nem érdekli a szereplők származása, sokkal inkább a különböző impulzusokra való reakciójuk, hogyan viselik a bezártságot. Egy kisebb csoport lelkesen támogatja az erdővidéki lányt, aki álmait ment megvalósítani. Elmondása szerint nem feltétlenül a főnyereményért játszik, sokkal inkább egy normális élet megteremtésének első lépéseként tekint a műsorra. Olyan életre vágyik, amiben nem kell minden kis semmiségért naponta megküzdenie. Egyelőre szimpatikusan indított, egy kedves, küzdeni képes, erős lányt láthattunk a kisfilmekben. Edina hétfő este költözött be a luxusvillába. 

Visszatérő múlt

Mindig úgy gondoljuk, hogy a múlt a múlt, azt. ha lezártuk, már nem számíthatunk arra, hogy újraélünk egy érzést vagy eseményt. Viszont az élet néha meglep és a múltból feltűnik egy személy, egy emlék, egy dal. Ilyenkor, mintha hullámvasútra ülnénk, ami egy pillanat alatt repít vissza a múltba. Újra azzá a személlyé válunk, aki évekkel ezelőtt voltunk. Meglepődve vesszük tudomásul, hogy hiába telt el az a sok idő, amióta nem láttuk a másik személyt, kapcsolatunk ugyanolyan szoros, esetleg felületes maradt. Semmi nem változott. Engem nemrégiben az egyik volt egyetemi tanárom hívott fel. Öröm volt hallani a hangját és tudni, emlékszik rám, nem felejtett el, pedig több száz diákot tanított azóta. Szégyellve mondtam el neki, milyen nehezen boldogulok a nagybetűs életben. Pedig a tanulásban mindig ügyes voltam. Ez is bizonyítja, nem elég az iskolai leckét tanulni, az életből is tanulni kell néha. Szóval egész nap mosolyogtam és mindenkinek elmeséltem, hogy milyen jó volt újra beszélni a tanárommal. Azt is elmondtam, hogyan éreztem magam, mintha ismét egyetemista lennék. Aznap sokat gondoltam életem azon időszakára és rájöttem, olyan dolgok miatt aggódtam folyton, amikért felesleges volt. Mindig megpróbáltam kihozni magamból a maximumot, de van látszatja? Nincs! Úgy érzem, jobban is kihasználhattam volna azokat az éveket. Egyetlen telefonhívás elég volt ahhoz, hogy megkérdőjelezzem a döntéseimet. De múlton változtatni nem lehet. Hiába szeretnénk sokszor visszamenni és másképp cselekedni, egyebet mondani, vagy inkább hallgatni. Néha jót tesz egy-egy ilyen visszapillantás, találkozás, beszélgetés egy régi ismerőssel, ami felnyitja a szemünket. Szembeállít régebbi önmagunkkal, aki legtöbb esetben fejét csóválja jelenlegi önmagunkon és helyzetünkön. Arcunkba nyomja a régi lelkesedést, a soha el nem ért s talán már elfelejtett célokat. Felébred bennünk az oly régóta szunnyadó remény. Energiával tölt fel. Elhatározzuk, hogy mától minden másképp lesz. De nem lesz. Egyik napról a másikra nem tudjuk megváltoztatni életünket. Meg tudjuk viszont változtatni egy részét. Egyetlen picike rész, ami majd elindít a változás útján. Vissza akarjuk kapni régi önmagunkat, a fiatalt, a reményteljest, az álmodozót, a tervezgetőt, a szerelmeset, a vidámat, a tenni akarót. Azon morfondírozunk, hogyan élhettünk eddig így, hogyan kerültünk a jelenlegi állapotunkba. Már nem elég mindaz, amit eddig annak hittünk. Már nem elégszünk meg az átlagossal, a majdnemmel. Tervet készítünk, ezúttal hosszú távra s megfogadjuk, hogy követni fogjuk, mert idővel eljuttat oda, ahol igazából lennünk kellene.

Szeretem az ilyen találkozásokat, még akkor is, ha ijesztő ráeszmélni, mivé lettem. Újra látni a régi céljaimat, az ambíciót, és persze a múltból feltűnt ismerős sikereit, erőt ad többet tenni, jobbá lenni. Néha szükség van arra, hogy szembetaláljuk magunkat a múltunkkal. Szükség van arra, hogy megkérdőjelezzük döntéseinket. Szükség van arra, hogy valaki fénnyel árassza el sötétségünket és, ha kell, két lábbal rugódjon ki a jól megszokott komfortzónánkból. Ezek a figyelmeztetések mindig éppen akkor jönnek, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk, amikor életünk hullámvasútja már jó ideje csak lefele tart s már szinte remény sincs arra, hogy irányt váltson.