Mindennapi problémáink

Próbálok nyitott szemmel járni a világban. Még elsőéves gyakornok koromban javasolta a Háromszék napilap főszerkesztője, hogy legyek mindig résen, hiszen a téma az utcán hever. Azóta sem tudok elégszer hálás lenni neki, hiszen számtalan esetben találtam inspirációt cikkeimhez az úton sétálva.

Már régebben észrevettem, hogy szelektív memóriám van. Egyes dolgokra olyan tisztán emlékszem, mintha tegnap történtek volna, másokra viszont, mint például egy-egy kurzus az egyetemen, egyáltalán. Szóval vannak dolgok, amik belevésődnek a memóriámba s ha akarnám se tudnám kitörölni őket onnan. Ilyen például az a kép, ami nemrégiben fogadott a 131-es Barót fele vezető út és a terelőút kereszteződésében „ottfelejtett” kutyák népes csapata. Volt köztük fehér barna foltokkal, fekete, sötét és világosbarna. Aztán pár nap múlva, a Bakszeg tetőn láttam két, egymással játszadozó kiskutyát, akiket szintén ottfelejtett a tulajdonos. Sem ezek, sem az előzőek nem voltak egy évesek sem, mondom én, aki nem ért a kutyákhoz annál tovább. Csoda hát, ha a baróti kutyatársadalom tagjai egyre csak bővülnek? Szinte napról-napra kerülnek új kutyák a város szélére, akik aztán bátorságot merítve bejönnek a városba és csatlakoznak egyik vagy másik falkához. Persze senki nem tesz a rendszeres szállítások ellen semmi. Minek is azt?! Hiszen jól van az úgy a baróti polgárnak, kikerüli a kutyákat, esetleg enni is ad. Úgyse szól senki semmit, sem a kutyákról, sem az utakról, sem a már frusztrálóan elnyúló vízvezetésről.

Igazából nem is erről akartam ma írni, hanem azokról az érdekes helyesírási tévedésekről, amelyekkel a városban találkoztam az utóbbi hónapokban. Én is, mint mindenki más, figyelemmel kísérem az egyik virágüzlet névnapi tábláját, amelynek köszönhetően napra pontosan megtudhatom, melyik ismerősömet illik aznap felköszönteni. Ez mind szép és jó amíg a nevek helyesen vannak kiírva. Nem járok arra minden nap, szóval nem tudom, hányszor történt meg az eset, hogy egy név helytelenül kerüljön fel a táblára. Viszont amikor megláttam a „Rebekká”-t odaírva, nem tudtam eljönni, anélkül, hogy megörökítettem volna a telefonommal. Azokat a neveket a naptárról másolják le, szóval nem értem, hogyan történhetett meg ez a baki. Eddig is tudtam, hogy vannak kifogásolhatóan írók a városban, de már másolni se tudunk? Kétlem, hogy a naptárban így szerepelt volna a név. Rendben, az ember téved, elfogadjuk. Elindulok a városban felfele, ahol az egyik autó-mezőgazdasági üzlet ajtaján olyan alap hibákat látok a nyitva tartásban, amelyek felett nem tudtam szemet hunyni. Ez esetben a kiíró sem románul (ami felett nagyot nyelve elnéznénk), sem magyarul nem tudott helyesen írni.

Panaszkodunk helyzetünkre, kilátástalannak tűnik a jelen. De hogyan várunk változást, ha mi nem teszünk érte? Hogyan vegyenek komolyan minket a felsőbb hatalmak, ha egy mondatot nem tudunk helyesen leírni? Kinevetnek, amikor egy-egy kéréssel fordulunk hozzájuk. Egy emberről sokat elárul a mód, ahogyan öltözik, ahogyan kinéz. Sokszor hajlamosak vagyunk első pillantásra ítélni. Ha valaki igényesen öltözik, már csakis jót tételezünk róla fel. Ha viszont kevésbé figyel oda küllemére, máris elítéljük. Talán jobb lenne, ha inkább a belső tulajdonságokra figyelnénk, ha azt néznénk egy emberen, hogyan beszél, hogyan ír, milyen a személyisége, hogyan viszonyul embertársaihoz stb.