Hiba történt a modul működésében

2014. szeptember 2., kedd

Viszontlátásra!

Búcsúzni nehéz. Lelkünk egy darabkája megtörik, amikor el kell köszönnünk egy közeli családtagtól, ismerőstől, baráttól. Mégis a legtöbb esetben tudjuk, hamarosan találkozni fogunk. Mert a sors nem véletlenül sodort minket egymás útjába.
Az elmúlt tíz napban reggeltől estig a summiti (New Jersey) vendégekkel voltunk. Együtt néztünk szembe minden nap kihívásával, a szórakozással. Ha egy csoport ennyi időt tölt együtt, elkerülhetetlenül kötődni kezdenek egymáshoz a tagok. Az érzelmeket nem lehet kizárni. Az első napokon még mindenki keresgél, ki az, akivel kiegészítik egymást. Aztán amint megvan, egyre több időt töltenek együtt. Ahogy mi is tettük. Óhatatlanul megkedveltük egymást. Nem is akartunk arra gondolni, hogy pár napon belül elutaznak s mindennek vége lesz. Szerettük egymás társaságát. Lehettünk bármilyen fáradtak vagy álmosak, ott voltunk egymásnak. Még a nyelvi különbségek sem jelentettek akadályt.
Aztán eljött az utolsó nap. A legszomorúbb. Előző este még mindenki vidám volt. Ma meg látni lehetett az emberek arcán és szemében, hogy szomorúak. Nehéz elengedni egymást. Éppen megismerkedtünk valamennyire, a felszínt kapargatva. Egyre kiváncsibbak lettünk a másik gondolataira, érzéseire. Érdekessé vált az unalmas. De  máris búcsút kell inteni egymásnak. Ott állunk mindannyian egy kört alkotva, egymás kezét fogva, elmondva, miért vagyunk hálásak az elmúlt napok kapcsán. Majd sorba vesszük a vendégeket s megpróbálunk egy-egy kedves gondolatot a fülükbe súgni, miközben erőteljesen átöleljük őket. A busz mellett állunk és nekik integetünk. Tudjuk, leghamarabb egy év múlva találkozhatunk. És ez elszomorít. Ismét végtelen hosszúnak tűnik az a 365 nap. Ahogy tavaly meg azelőtt is. Ahogy az ifjúsági lelkésznő mondta, nyáron és ősszel még intenzíven tartjuk a kapcsolatot, aztán a hosszú és hideg tél meggyengíti azt. De jönni fog a tavasz s hozza magával a nyár illatát, az újra találkozás lehetőségét.
Szerencsésnek érzem magam miattuk. Mert inspirálnak, mérhettlen szeretetet adnak és példaképként szolgálnak. Mégis, a búcsúzás mindig elgondolkodtat. Van értelme ezt fenntartani, ha egy évben csak egyszer tudunk találkozni? A válasz mindig egyforma: igen! Megváltoztatták az életem. Úgy érzem, értéksebb vagyok amióta ismerem őket. S évről-évre bővül az ismerősök száma. Bár nehéz ilyen távolságból fenntartani a kapcsolatot, soha, semmiért nem szakítanám meg. Mert az egész évi képernyőn keresztüli beszélgetésekért kárpótól az a pár nap, a végtelen ölelések, a közös nevetések, bulizások.

Fájdalmas így elköszönni. De annál jobban értékelem az együtt töltött pillanatokat. Az emlékek örökre megmaradnak és összekötnek bennünket. Így kell erre tekinteni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése