Hiba történt a modul működésében

2014. szeptember 2., kedd

Summitiak látogattak Barótra

Olyanokká lettünk, mint egy család


Két éve 12 fős summiti (New Jersey, Egyesült Államok) küldöttség érkezett Barótra. Akkor a látogatás célja a két egyházközség közötti húsz éves testvérkapcsolat ünneplése, valamint az ifjak ezen kapcsolat fenntartásába való bekapcsolása volt. Az a találkozás megváltoztatott bennünket. Azóta egyre csak számoljuk a napokat a következő találkozásig, ahogy tettük tavaly is, amikor egy 17 fős baróti csoport látogatott Summitba. A visszaszámlálás újrakezdődött augusztus közepén, amikor hazaérkeztünk. Idén a templom építésének húsz, Kiss Alpár tiszteletes baróti szolgálatának harminc éves, a partnerkapcsolat huszonkét éves évfordulóját ünnepeltük.
Eltelt az egy év és július 31.-én délben már az otopeni reptéren álltunk, lélegzetvisszafojtva, „Welcome Summit” feliratú zászlókat lengetve a levegőben. Számtalanszor kinyílt az „Érkezések” ajtó, mire végre ismerős arcokat pillantottunk meg. Hozzájuk rohantunk és átöleltük őket. Először hinni se tudtunk szemünknek, „Itt vannak!” ismételgettünk egymásnak, hogy felfogjuk, mi is történik. Késő éjjel értünk haza Barótra, vendégeink fáradtak voltak, mégis mindenki nagy mosollyal az arcán feküdt le, mert tudtuk, a következő tíz nap csak a miénk. Augusztus 3-án ünnepi istentiszteletet tartott Emilie Boggis, ifjúsági lelkésznő, a fennmaradó időben pedig kirándulni vittük őket (Szent Anna-tó, Transzfogaras, Brassó, Brán, Parajd), illetve három napot egy erdei házban töltöttünk.
Vasárnap eljött a búcsú ideje. Nehéz volt megtalálni a megfelelő szavakat. Sokaknak könny ült a szemében. Az utolsó együtt töltött nap mindig szomorú, mégis próbálunk pozitívan tekinteni rá. Az elmúlt tíz napon velük lehettünk s talán a hosszú egy év eltelte után, néhányan újra találkozhatnak velük Summitban. Gazdagabbak lettünk a találkozás által, mindenik által erősödik testvérkapcsolatunk.
Lássuk, hogyan vélekednek erről a látogatásról, az együtt töltött időről a résztvevők. Biró Réka, középiskolás diák így nyilatkozott: „Az idei találkozás többek között azért volt más, mert egy összeszokott csapatról beszélhetünk. Persze voltak új tagok mind az amerikai, mind a baróti csapatban de már nem egymás megismerésére törekedtünk hanem inkább arra, hogy tovább bővítsük a közös élményeinket. Amikor újra találkoztunk nem úgy tűnt, hogy egy év telt el az amerikai utunk óta. Az, hogy tartottuk velük a kapcsolatot a közösségi oldalak segítségével, és havonta egyszer összegyűltünk, hogy Skype-on is beszéljünk, hozzá segített ahhoz, hogy jelen legyünk egymás életében. Sok felejthetetlen élménnyel gazdagodtam, de talán a legszebb közülük a vasárnapi istentisztelet volt. Leírhatatlan érzés, hogy a két küldöttség újra együtt imádkozhatott”. A másodéves főiskolai hallgató, Vajda Szende, aki újonnan kapcsólodott be a partnerkapcsolatba, ezt mondta: „Szeretetteljes emberekkel találkozhattam és különösen az tetszett, ahogyan próbálkoztak magyar nyelven beszélni, ami sikeresnek bizonyult. Úgy érzem ez a látogatás erősíti a két egyházközésg közötti kapcsolatot és ha ez a találkozás minden évben megtörténik legalább, az még tovább fogja erősíteni a köteléket köztünk és közöttük, amely így hosszú életű lehet”.
Emilie Boggis, ifjúsági lelkész eképpen vélekedik: „Felejthetetlen kirándulás volt! Látnivalókkal, ízekkel, illatokkal és nevetésekkel tele napok voltak. De a legjobb része az emberek voltak. Minőségi időt tölteni együtt, különböző nyelveken beszélni, játszani, nevetni egymással. A csoportjaink kapcsolódnak, újra kapcsolódnak és közelebb kerülnek egymáshoz minden évben. Ebben az évben olyanokká lettünk, mint egy család. Szívszorító milyen messze vagyunk egymástól”.  Michael Millspaugh, ifjúsági vezető a következőket mondta: „A mondat, amely a kirándulás alatt végig az eszemben járt ez volt: Legyél jelen. Fontos volt, hogy tényleg jelen legyünk a pillanatban, nem azon kattogni, hogy mi történhet a jövőben. Újra látni egymást segít az év többi ötven hetére koncentrálni, amikor távol vagyunk egymástól. Jelen lenni és a legtöbbet kihozni a mi kis együtt töltött időnkből igazán fontos volt. Legyél jelen!”

A baróti unitárius egyházközség vezetősége köszönetet mond minden önkéntesnek a munkájáért és adományáért, a segítségért, mellyel hozzájárultak a vendégek fogadásához. Külön köszönetüket fejezik ki a Megyei Tanácsnak, valamint a baróti Polgármesteri Hivatalnak, mind az erkölcsi, mind az anyagi támogatásért. 

Vannak még tiszta lelkű emberek

Életünk folyamán rengeteg emberrel találkozunk. Sokszor gondolkodtam már azon, vajon miért sodorja őket a sors a mi utunkba. Mert bizton állíthatom, van jelentősége annak, hogy kik és mennyi ideig kísérnek életünk göröngyös útján. Néha eltávolodunk egymástól. Mégis örülünk az értékes embereknek, hiszen fejlődhetünk általuk, új nézőpontokat imserhetünk meg. Üdítő különleges embereket ismerni meg. Előítéletek dőlnek meg és rájövünk, hogy mennyire tudunk azonosulni azzal, aki első látásra furának tűnt. Hiszem, hogy a sors ilyen esetekben meg akarja mutatni nekünk, bár csalódtunk az ismerőseinkben, mégis tartogatnak még megletetpést az emberek. Nemrég szerencsém volt megismerni egy amerikai fiút, aki első látásra (a facebookon) érdekesnek tűnt. Bevallom, előítéletekkel tele üdvözöltem. Aztán kibontakozott, hogy mennyire intelligens, jól informált, imád olvasni, írni, van egy csodálatos barátnője, aki egyben a legjobb barátja, tehetséges a rajzolásban és hihetetlenül jól táncol (nem a szokványos módon, de jól áll neki). Szóval az elképzeléseim róla füstbe mentek, bebizonyította, hogy a külső alapján nem szabad ítélkezni, mert a belső sokkal többet takar. Kevés hozzá hasonló személyt ismerek. Motivál az egyszerűsége, a mód, ahogyan gondolkodik a világról, a nyugodtság, ahogyan a jövőről beszél. Mindenkit elbűvölt kedvességével. Feledhetetlen pillanatokat tudhatunk magunkének. Örülök a megismerkedésünknek és csak remélni tudom, egy nap majd újra találkozunk. 

A falusi hírszolgálat

Mindennapi életünk része a pletyka. Elkerülhetetlen, mint a halál. Olyan időket éltünk, amikor mindenki inkább más dolgaival foglalkozik, mert az érdekesebb. Szájról-szájra járnak az alaptalan és eltúlzott információk, mígnem a hangyából elefánt lesz, mire a falu egyik végéből elinduló áradat eléri a falu másik végét. Tévedés ne essék, kis városunkat is egy kalap alá vettem a falvakkal, mert attól, hogy iskolája, kórháza van, még nem különb ebben a tekintetben. Szívesen állítanám, hogy ez a huszonegyedik század betegsége, de a leskelődés, kiváncsiskodás génjeinkben van az idő kezdete óta.
Múlt vasárnap, amikor rendszeres heti látogatásomnak tettem eleget nagymamámnál Rákoson, elképedve vettem tudomásul, hogy amikor egyik nénike átmegy a másikhoz azzal, hogy tudatja a falu híreit, akkor az éppen aktuális pletykákat osztják meg egymással. Sajnálatos, hogy megbízhatatlan információkat terjesztünk egymásról, minthogy szembeálljunk a másikkal és megkérdezzük kereken, mi történt valójában. Az egyetemen tanáraim nem tudták elégszer elismételni az információ ellenőrzésének fontosságát, három forrásból is meg kell erősíteni, mielőtt papírra kerül. Bár az életben is így működne! Ha nem hallgatnánk többet a szedett-vett, elcsípett félmondatokból eredő szóbeszédre. Szomorú, ha nem tudunk egyébről beszélni, mint mások vélt tetteiről. Miért nem nézünk magunkba? Mit éreznénk mi, ha rólunk szólna a falu hírfolyama? Én már voltam olyan helyzetben, amikor az emberek láttak valamit, ami felől persze nem voltak biztosak, aztán kerekítettek melléje egy történetet s azt terjesztették. Amikor visszaért a fülembe - mert tudniuk kell kedves pletykálkodók, hogy ez minden esetben megtörténik – nem hittem a fülemnek. Olyanokat állítottak rólam, amit nem is tettem meg. Szerencsére volt egy személy, aki a mendemonda hallatán kérdőre vont. Ekkor tisztázhattam volna magam, de már annyira elegem lett az alaptalan beszédekből, hogy bármi magyarázkodás nélkül, egyszerűen tagadtam a dolgot. Bizonyára nem tűntem hihetőnek, mivel azóta se lett tisztázva az ügy. De én arra a következtetésre jutottam, hogy az, aki hisz a pletykáknak, önmagát jellemzi.
Tömegbetegség a pletykálás. Amikor az egyik helyi üzletben dolgoztam is naponta megtörtént, hogy a betérő vásárlók vagy az ott dolgozók osztották meg az úton felszedett információkat velünk.

Sokkal jobb lenne, ha ötletekről beszélnénk, hogyan lehetne jobbá tenni életünket, környezetünket, hogyan tarthatnánk itthon fiataljainkat! Annyi megoldásra váró probléma van. Foglalkozzunk inkább azokkal. Tudom, hogy a világot nem vagyok képes megváltoztatni, az évezredek óta ereinkben csörgedező pletykaéhséget ki kell elégíteni. Mégis próbáljunk meg tanulni a nyugatiaktól. Mert náluk, ha valamit látnak, vagy hallanak, nem szégyen odamenni a szóban forgó illetőhöz s rákérdezni, mi is történt valójában. Meglepődtem, amikor ez velem megtörtént, de örültem, hogy el tudom mondani, mi is történt valójában. Addig semmi nem fog változni körülöttünk, amíg mi nem teszünk érte. Amint nem hallgatunk a pletykákra, érvényüket vesztik. 

Kedves szavak

Sokszor felteszem a kérdést magamban: miért teszünk meg ezt vagy azt. Helyzetből adódóan lehetnek különböző válaszok. Bár nem vagyunk túlzottan önzőek, mégis sokszor önmagunkért cselekedünk, azért, hogy nekünk jobb legyen. Gondolok itt például arra, ha  egészségesen étkezünk, vagy olvasunk, kirándulunk, dolgozunk, sportolunk. Általában örömet lelünk ezen tevékenységekben, mégis hihetetlenül jól tud esni egy-egy dicsérő, biztató szó.
Múlt héten, amikor nagy nehezen rávettem magam, hogy estefele kimenjek futni (mert az nekem jó), kellemes meglepetésben volt részem. Éppen a Bakszeg-.tetőn tipegtem lefele, amikor egy idős házaspár haladt el biciklivel az ellenkező sávban. A néni megszólaltatta a csengettyűjét és csak annyit mondott, hogy brávó. Azzal továbbhajtottak. Én meg lassan eszméltem rá arra, mi is történt az elmúlt pillanatban, aztán újult erővel vágtam neki a kigondolt táv második felének. Eddig általában értetlen arckifejezéseket láttam, esetleg dudaszót hallottam futás közben. De a néni biztatása jól esett. Úgy éreztem érdemes volt futócipőt húznom. Tettem valamit az egészségem érdekében valamint az önbizalmam is javult.

Ennyire sokat számít mások elismerése. Nem azért cselekedünk, mégis tetőzik a sikereinket. Elgondolkodunk, hogy miért kaptuk az elismerést s azután még jobban küzdünk céljaink eléréséért. Sokszor észre sem vesszük, mennyire jól tud esni embertársunknak egy kedves szó, egy dicséret. Pedig érdemes elgondolkodni rajta. És nem fukarkodni ezekkel a szavakkal. Mert ahogy a mondás tartja, ha mosolyogsz a világra, az visszamosolyog rád. Erősítsük egymást, minthogy gyengítenénk vagy gátolnánk. Jót cselekedni egyszerűbb, mint rosszat. Az ármánykodás mindig túl sok munkával jár. Ezért próbáljuk megtalálni önmagunkban azt a kedves nénit, aki biztat minket, majd magunk is próbáljunk meg másokat biztatni. Vesztenivalónk nincsen. 

Viszontlátásra!

Búcsúzni nehéz. Lelkünk egy darabkája megtörik, amikor el kell köszönnünk egy közeli családtagtól, ismerőstől, baráttól. Mégis a legtöbb esetben tudjuk, hamarosan találkozni fogunk. Mert a sors nem véletlenül sodort minket egymás útjába.
Az elmúlt tíz napban reggeltől estig a summiti (New Jersey) vendégekkel voltunk. Együtt néztünk szembe minden nap kihívásával, a szórakozással. Ha egy csoport ennyi időt tölt együtt, elkerülhetetlenül kötődni kezdenek egymáshoz a tagok. Az érzelmeket nem lehet kizárni. Az első napokon még mindenki keresgél, ki az, akivel kiegészítik egymást. Aztán amint megvan, egyre több időt töltenek együtt. Ahogy mi is tettük. Óhatatlanul megkedveltük egymást. Nem is akartunk arra gondolni, hogy pár napon belül elutaznak s mindennek vége lesz. Szerettük egymás társaságát. Lehettünk bármilyen fáradtak vagy álmosak, ott voltunk egymásnak. Még a nyelvi különbségek sem jelentettek akadályt.
Aztán eljött az utolsó nap. A legszomorúbb. Előző este még mindenki vidám volt. Ma meg látni lehetett az emberek arcán és szemében, hogy szomorúak. Nehéz elengedni egymást. Éppen megismerkedtünk valamennyire, a felszínt kapargatva. Egyre kiváncsibbak lettünk a másik gondolataira, érzéseire. Érdekessé vált az unalmas. De  máris búcsút kell inteni egymásnak. Ott állunk mindannyian egy kört alkotva, egymás kezét fogva, elmondva, miért vagyunk hálásak az elmúlt napok kapcsán. Majd sorba vesszük a vendégeket s megpróbálunk egy-egy kedves gondolatot a fülükbe súgni, miközben erőteljesen átöleljük őket. A busz mellett állunk és nekik integetünk. Tudjuk, leghamarabb egy év múlva találkozhatunk. És ez elszomorít. Ismét végtelen hosszúnak tűnik az a 365 nap. Ahogy tavaly meg azelőtt is. Ahogy az ifjúsági lelkésznő mondta, nyáron és ősszel még intenzíven tartjuk a kapcsolatot, aztán a hosszú és hideg tél meggyengíti azt. De jönni fog a tavasz s hozza magával a nyár illatát, az újra találkozás lehetőségét.
Szerencsésnek érzem magam miattuk. Mert inspirálnak, mérhettlen szeretetet adnak és példaképként szolgálnak. Mégis, a búcsúzás mindig elgondolkodtat. Van értelme ezt fenntartani, ha egy évben csak egyszer tudunk találkozni? A válasz mindig egyforma: igen! Megváltoztatták az életem. Úgy érzem, értéksebb vagyok amióta ismerem őket. S évről-évre bővül az ismerősök száma. Bár nehéz ilyen távolságból fenntartani a kapcsolatot, soha, semmiért nem szakítanám meg. Mert az egész évi képernyőn keresztüli beszélgetésekért kárpótól az a pár nap, a végtelen ölelések, a közös nevetések, bulizások.

Fájdalmas így elköszönni. De annál jobban értékelem az együtt töltött pillanatokat. Az emlékek örökre megmaradnak és összekötnek bennünket. Így kell erre tekinteni.