Hiba történt a modul működésében

2014. július 17., csütörtök

Egyszer fent...

„Az élet nem habos torta” vagy „nem fenékig tejföl” szokták mondogatni, de hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni a boldog pillanatainkban. A felgyorsult mindennapokban sokszor borúsan látjuk az életet, mégis, ha odafigyelünk, naponta találunk valami pici boldogságot, ami legalább mosolyt csal az arcunkra vagy nevetünk egy nagyot tőle. Sajnos ezek az örömök nem tudatosak, az élet hamar közbelép s amit az egyik kezével adott, azt a másikkal vissza is veszi. A negatív élmények tesznek minket erősebbé, kitartóbbá. Fel kell állnunk, tovább kell menni az úton.
Múlt szombaton történt, hogy a héten felgyülemlett stressz feldolgozása érdekében bicikliit ragadtam s lekerekeztem az ágostonfalvi hídig, ahogyan már számtalanszor megtettem. Valamiért nyugalmat lel ott a lelkem, általában. Épp egy tehervonat haladt át a híd alatt, a vagonok szoros egymásutánban haladtak Brassó fele. Pár perc pihenő és gondolkodás után hazaindultam. Alig értem le a hídról, amikor megpillantottam két, a városnapokról a faluba tartó egyént szintén biciklikkel. Azonnal rossz érzésem támadt, de már nem volt mit tenni. Az egyikük áthajtott az út jobb felére (ahol én haladtam), leszorítva engem az útról, miután ütköztünk. Ezek után még ő volt ideges. Gyorsan továbbhajtottam arra gondolva, hogy jobb nem kötekedni az ilyen emberekkel. Rövid idő múlva utánam eredtek s megakadályoztak a továbbhaladásomat. Többször elismételtem, megpróbálva nyugodtságot színlelni, hogy engedjenek tovább, nem haragszom a történtekért, de hajthatatlanok voltak, egészen addig, amíg a rendőrséggel nem kezdtem fenyegetőzni. Akkor szabadították csak fel az utat, amikor a telefonom megszólalt, én meg idegesen elkezdtem magyarázni a helyzetet.
Választ a kérdésemre, hogy mi a problémájuk velem, persze soha nem kaptam. Mint már említettem, sokszor jártam már arrafelé, soha nem történt hasonló eset. Nem vagyok az a pesszimista ember, aki a legrosszabb eshetőségekre gondol, de megtették helyettem azok, akiknek elmeséltem a történteket. Boldog lehetek, hogy szóbeli fenyítésekkel megúsztam a dolgot.
Azért írtam le mindezt, mert figyelmeztetni szeretném a többi, önmagában bicikliző társamat, nem vagytok biztonságban! Nekem azt tanácsolták, hogy többet ne induljak útnak egyedül. De nem lehet mindig mellettem valaki. Odáig jutottunk, hogy félnünk, rettegnünk kell, ha el akarunk (el kell) jutni a szomszédos faluba?!

Mindazonáltal rájöttem, hogy bár általában gyávának tartom magam s menekülök minden veszélyforrás közeléből, ebben a helyzetben mégis ki tudtam állni magamért, ordítottam, fenyegetőztem, szavakkal próbáltam hatni rájuk. Az ilyen és ehhez hasonló negatív élmények megerősítenek bennünket. Most már én is tudom, hogy nem hagyom magam, képes vagyok küzdeni az életemért. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése