Hiba történt a modul működésében

2014. július 17., csütörtök

Az elmulás

Mindannyiunk életében számtalanszor előfordul, hogy egy ismerősünk, szerettünk, barátunk sírja mellett állva búcsúzunk örökre. A halál kiszámíthatatlan. Még akkor is meglep, ha számítani lehetett rá. Nem lehet rá felkészülni. Hírtelen jön s magával ragad valakit. Mi meg, akik itt maradunk utána, soha nem tudjuk teljesen elengedni a néhai ismerőst.
Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, amikor tíz évvel ezelőtt a testvérem bejött a házba s elmondta: „Tata meghalt”. Akkor kerültem először igazán közel a halálhoz. Leírhatatlan fájdalmat éreztem, ami egyszerűen nem akart elmúlni. Máig is érzem, bár az idő múlásával egyre könnyebb. Nem tudtam elfogadni, hogy az én nagytatám, akit elmondhatatlanul szerettem, aki mindent megadott nekem, aki példakép volt számomra, már nincs többé. Amikor a temetőben aláeresztették a koporsót, ordítottam, hogy ne tegyék, minden porcikámmal tiltakoztam. Hiába. Hiszen ott már csak egy élettelen test volt. Lelke kiszabadult a beteg testből.
Amikor fiatal távozik, még nehezebb az elfogadás. Tagadunk. Ameddig csak lehet. Még talán a temetőben is. Mert találkozni szeretnénk még vele. Átölelni, beszélgetni s minden erőnkkel magunk mellett tartani. Szükségünk lenne még rá. Mégis, amikor hosszas betegeskedés előzi meg a halált, nem szabad önzőnek lennünk. Ő végre megszabadult a fájdalmaktól, a végeláthatatlan küzdelemtől. Erre kell koncentrálnunk minden erőnkkel. S elengedni őt.
A gyász hosszas folyamat. Tanulmányok készültek arról, hogyan gyászolnak az emberek, megállapítva a szakaszokat, melyeken átmennek. Szerintem a gyász örök. Mert soha nem feledjük el azokat, akiket szerettünk egykoron s mindig is fájni fog a hiányuk. Idővel persze enyhül a fájdalom a egyre kevesebbet gondolunk rájuk, de az érzés soha nem múlik el.

Elképesztő mennyi emberre vagyunk hatással életünk során. Akikkel osztálytársak, kollégák vagyunk, rokonok, barátok. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése