Hiba történt a modul működésében

2014. október 27., hétfő

Mindennapi problémáink (folytatás)

Pár hete már volt egy írásom ezzel a címmel, amiben a kóbor kutyák problémájáról a helytelen kiírásokra tértem át egy százhúsz fokos kanyarral. Nos, ez alkalommal ismét egy olyan témát kívánok érinteni, ami sokakat érinthet. Vasárnap reggel, ahogy a család készült a templomba, apám valami furcsaságot vett észre a fürdőszoba ablakon kinézve. Eltűnt az alatta levő szennyvíztároló fedele. Szóval a szegénység már annyira elharapódzott a környéken, hogy egyesek az éjjel leple alatt mások magántulajdonát lopkodják, hogy meglegyen a napi betevő kenyér (rosszabb esetben cigaretta). Mindennapi eset, legyinthetnénk rá, hisz kitől nem loptak már el valamit? Igen ám, de amikor az áldozat a rendőrségtől nagyjából ötven méterre lakik, az egyes zónában (amiért évi ezerkétszáz lej adót nyög ki), akkor megdöbbenünk. Vasból volt az a fedél, amiért kaphatnak pár jó lejt a tolvajok. Rákoson fordult elő, hogy szintén az éjjel leple alatt furakodtak be egy idősebb néni udvarára, hogy ellopják szárítókötelét, ami, ahogy utóbb kiderült, rezet tartalmazott. Én már igazán nem csodálkoznék azon se, ha az ilyen éjjeli surranók egyszer a kaput akasztanák le s mennének el boldogan vele, anélkül, hogy az bárkinek feltűnne. Kérdezhetik álmélkodva, hogy nem vettük észre, hogy az ablak alatt mi történik. Az utca őrzői (a kóbor kutyasereg) ugattak, de ez minden éjjel így van, szinte fel sem tűnik, megszoktuk. Anyám viccesen azt mondta olyan, mintha esztenán laknánk, annyi a kutya körülöttünk. Panaszkodva mesélte az egyik nap, hogy reggel, amikor munkába indult, az út szélén álló autót kilenc (!) darab kóbor eb vette körbe. Ő körülnézett, hátha jön valaki, aki kisegíti a bajból. Persze nem jött senki. Így ő felvett egy követ s azt közéjük dobva oszlatta el a sereget.  
Napról-napra csalódnunk kell ebben a városban. Én pozitív energiákkal tele jöttem haza annak idején. Hiányzott ez az elmaradott táj, vágytam a csendre. Csakhogy nem azt kaptam, amire számítottam. Csend esetleg nap közben van, amikor a négylábúak a napon alszanak. Éjjel viszont bandaharcok folynak. A város utcái fel vannak túrva, gyalog is alig lehet közlekedni s hiába kérnek türelmet tőlem, mert jártam nagyvárosban, láttam ott milyen sebességgel dolgoznak. Itt a piac utcában egy hónapig dolgoztak száz méteren. Ennyi idő alatt Váradon hidat építenek, több kilométer utat javítanak (nem foldozással, aszfaltozással), amit majd rendben is tartanak s rendszeresen újra festenek (nem olyan festékkel, amit az első eső elmos). Valahogy ott s bárhol máshol minden jobban működik, mint Baróton és környékén. Gyakran olvashatunk az újságok hasábjain a kóbor kutyák gondjáról (ami inkább a lakósság gondja, hiszen az ebek jól elvannak, köszönik szépen), mégse történik semmi. A két évvel ezelőtti kampány egyik fő ígérete egy kutyamenhely létesítése volt. Most, két és fél évvel később, azon a területen orosz piac működik. Igencsak jól haladunk a cél felé. Aztán a rendes adófizető polgár elvárná, hogy valamit kapjon is a pénzéért cserébe. Hiába lakunk az egyes zónában, hiába fizetünk akkora adót, amit a vidéki tíz év alatt, semmi látszatja. Olyan, mintha kidobnánk azt a pénzt. De mi történik azokkal, akik nem fizetik ki az adót?

A szegénység kérdésére visszatérve, köztudott, hogy Erdővidék a legszegényebb vidék Erdélyben. A helyzet egyre csak romlik s nincs kilátás jobb jövőre. A nép nem él, hanem csak túlél. Egyik hónapról a másikra. Gyűjtögetjük a számlákat, aztán fizetés napján szaladunk velük a postára, kifizetjük s egy hét múlva már érkezik a következő adag. Azt senki nem kérdezi meg, hogyan osztja be az ember azt a hétszáz lejecskét, hogy a számlákon kívül esetleg ételre is jusson. Ennyi van, ezzel kell beérni. S ha nem elég, éhezünk vagy, rosszabb esetben kölcsönkérünk, esetleg lopunk, ha már nagyon a türelmünk végét járjuk. Baj van, nem csak Köpecen, hanem egész Erdővidéken!

Idősek vasárnapja a baróti unitárius egyházközségben

Múlt vasárnap az unitárius egyházközségben az istentisztelet az idősek tisztelet, becsülete körül forgott. Kiss Alpár tiszteletes a 71-ik zsoltár 5-9 versei alapján tartotta meg szószéki szolgálatát, kiemelve a következő sorokat: „Öregkoromba se vess el engem, ha elfogy az erőn, ne hagyj el!”. Elmondta, 1991-ben az ENSZ-közgyűlés október elsejét az idősek világnapjává nyilvánította, és azóta minden évben ezen a napon ünneplik a szépkorú embereket. Az istentisztelet végén felolvasta Bródy János Filléres emlékeim című dalának szövegét. Ezután az ifjúság köszöntötte a szép számban megjelent időseket, akik annak ellenére eleget tettek a meghívásnak, hogy már nehezen mozognak. A bardoci Farkas Laura szintetizátorral kísért énekkel, Demeter Ágnes és Bogyor Hajnal szavalatukkal tették színesebbé a délelőttöt, valamint Bogyor Izabella lejátszotta Óbecsei István Szeressétek az öregeket című versét, zenés-képes videó formájában. Demeter Mária, a nőszövetség elnöke röviden köszöntötte a megjelent időseket, akiknek egy-egy szál virágot adott ajándékba a nőszövetség nevében, megbecsülésük és tiszteletük jeléül. Beszédében kiemelte Isten ötödik parancsolatát „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj ezen a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád tenéked!”. Az ünnepi köszöntők után szeretetvendégség vette kezdetét. Szervezők: a baróti unitárius nőszövetség és az egyház ifjai. 

Zene az kell...

Életünket végigkíséri a zene. Már  az anyaméhben is halljuk, aztán születésünktől fogva halálunkig mellettünk van. Nézzük csak, az újszülött, nyűgös kisbabát az anyuka dúdolgatással, énekléssel próbálja vigasztalni. Amikor ünneplünk, zenével tesszük, például keresztelő, konfirmálás, ballagás, esküvő alkalmával stb. Zenét hallgatunk, ha jó kedvünk van s akkor is, ha rossz, ha lelkiismeret furdalásunk van vagy jó napunk volt, ha megismertünk valakit, ha elvesztettünk valakit, ha szerelmesek vagyunk vagy ha összetörik szívünket, ha honvágyunk van. A zene mindig jelen van életünkben. Eszembe jut az az étolaj reklám a televízióban, ahol ugyanígy felsorolják az élet fontosabb mozzanatait, azt ecsetelve, hogy ezekben a helyzetekben eszünk és az étolajjal elkészített ételek megkoronázzák a pillanatokat. Szerintem a zene is hasonló karakterrel bír. Sokféle műfaj létezik, klasszikus, rock, pop, indie, népi stb. Ahogy haladunk előre a korban, úgy változik a zenei ízlésünk is. Lehet, hogy gyerekkorunkban szívesen hallgattunk Micimackóról dalokat, később viszont kinyílt előttünk a világ és mindent kipróbáltunk, szerettük már a pop-ot, a rock-ot, a drum&bass-t s a dubstep-et, végül benőtt a fejünk lágya s megláttuk a klasszikus zene szépségét is. Persze mindig szívesen pillantunk vissza a tinédzserkorba egy-egy régi dal meghallgatásával. Az életünk mindenik szakaszában van egy kedvenc dalunk, amit ha meghallunk, szívből ordítjuk a sorokat, mert jelent valamit számunkra, kötjük valamilyen élményhez. Azt mondják, az ember kedvenc dala sokat elárul róla, hiszen gyakran megfogalmazódnak bennünk olyan érzések, amiket amúgy nem adunk ki magunkból. Régen nem értettem az angol nyelvű dalok szövegét. De ez nem volt gond számomra. Szerettem énekelni, megtanultam a szöveget. Aztán lassanként, ahogy egyre jobban tudtam angolul, értelmet nyertek a sorok. Visszahallgatva rájöttem, egy-egy dal nem is azt jelenti, amire gondoltam. Hasonlóképpen voltam a kedvenc együttesem, az RBD dalaival is. Ők ugyanis spanyolul énekeltek. Imádtam hallgatni őket, értettem is egy-két szór soronként, aztán összekötve a videóklippel, kitaláltam, mit jelenthet. Nem fontos mindig érteni a szöveget. Érezni kell a dalt. Érzésekhez, eseményekhez, történetekhez, emberekhez kötjük a dalokat. S amikor újra hallunk egy ilyent, felelevenednek bennünk az emlékek. Még mindig elszorul a szívem, ha meghallok egy Amerikában megismert dalt vagy egyet, amit az egyetemen szerettem meg, esetleg egy kiránduláson.

Szeretünk zenét hallgatni, ezt tanúsítják a milliós példányszámú lemezeladások és letöltések is. Sikeressé teszünk énekeseket, együtteseket, akik képesek érzéseket kelteni bennünk. Koncertekre járunk, gyakran hónapokig gyűjtögetjük nehezen megkeresett pénzünket, hogy elmehessünk kedvenc énekesünk előadására. Mert szeretjük a zenét. 

Második konfirmándus találkozó Baróton

 A Háromszék-Felsőfehéri Unitárius Egyházkör, a baróti Unitárius Egyházközség és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) második alkalommal szervezte meg a konfirmándusok találkozóját szombaton, október 11-én.
Az Alsórákosról, Olthévíz, Nagyajta, Felsőrákosról, Ürmösről, Vargyasról, Sepsiszentgyörgyről, Kálnokról, Kökösről és Barótról érkező mintegy negyven ifjú a délelőttöt ismerkedéssel, az unitarizmushoz kapcsolódó játékokkal töltötték az ODFIE képviselőinek vezetésével. Török István, a Háromszék-Felsőfehér Körének esperese elmondása alapján a rendezvény célja változatlan a tavalyihoz képest „Az egy évben és egy meghatározott földrajzi területen élő, hasonló gondolkodású, hasonló korú gyerekeknek a találkozója. Ne csak tudjanak egymásról, hanem legalább egy napi kontaktus legyen, ez lehet akár majdani barátság, együttműködési lehetőség kezdete”. Mivel ezek az ifjak idén konfirmáltak, elérkeztek az egyleti élethez való csatlakozásnak a mérföldkövéhez. Az esemény egyik fő célja az unitárius ifjúsági egylet ablakán való betekintés – állítja Gergely Noémi, az ODFIE (Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet) alelnöke. „Az ODFIE az unitárius ifjúságot kívánja szervezett egységbe tömöríteni, azzal a céllal, hogy segítse őket vallásosságuk megélésében, irányítsa értékteremtő munkájukat, képviselje őket a társadalomban, lehetőséget teremtsen egészséges lelki, szellemi, művelődési, nevelési, szociális, környezetvédelmi, sport- és más szabadidős tevékenységekre. Tagjai lehetnek nem unitárius fiatalok is, akik célkitűzéseit elfogadják és alapelveivel egyetértenek” – vallják magukról. „Ha semmi más nem történik, minthogy ezek a gyermekek egymást látták, egymást érezték, akkor az teljesen rendjén van. Ha egy sem csatlakozik az egylethez rögtön, akkor sem mondom azt, hogy ez egy kudarc volt. Ez a találkozó önmagáért van, önmagában megérte. Ez egy indíttatás, nem is kívánjuk mérni, hogy milyen utóhatása lesz, de visszajelzései jók vannak” – világosított fel az esperes. Szeretnék, ha ezek az ifjak az egyházi életre nem kötelezettségként tekintenének, hanem jószívvel vennének részt benne és aktív tagjai lennének, mivel sajnos megifgyelhető a konfirmálás utáni kimaradás.

Az ODFIE vezetői által tartott csapatösszerázó játékok sikereseknek bizonyultak, hiszen jó hangulat uralkodott a nap folyamán, nyíltak voltak egymással, s bár reggel még mindenki a saját társaihoz ragaszkodott, később teljesen feloszlottak ezek a csoportok, új barátságok születtek. Szüneteken már megfigyelhető volt, ahogyan keveredtek a gyermekek és felszabadultak egymás társaságában – ecsetelte Kendi Róbert. Kora délután Andrási Benedek a székelykeresztúri Berde Mózes unitárius gimnázium aligazgatója tartott vetítettképes bemutatót. „Tekintettel arra, hogy a háromszéki egyházkörből is szoktak lenni diákjaink, a cél elsősorban az iskola iránti érdeklődés felkeltése volt és bemutatni azt az intézményt, ahol elég sok háromszéki végzett, a névadónk is háromszéki tulajdonképpen”. Ezek a konfirmándus ifjak a nyári konfirmándus tábor ideje alatt már megismerkedtek a keresztúri iskolával, a bemutató egyfajta megerősítés kívánt lenni, hogy majd az iskolaválasztáskor ezt a lehetőséget is vegyék figyelembe. A bemutatót követően közös ebéddel zárták a napot. Az esemény támogatója Kovászna Megye Tanácsa.

2014. október 7., kedd

Az Erdővidéki Kupa futóverseny margójára

Múlt szombaton rendezték meg a majdnem háromszáz diákot megmozgató Eredővidéki Kupa futóverseny negyvenegyedik kiadását. Ez alkalommal elmaradt a pompa, ami a múlt évi kerek évforduló apropóján volt jelen. A verseny a szokásos módon zajlott, korán reggel érkeztek meg a diákok nemcsak Barótról, de a környező falvakból is. Egy rövid eligazítás után lesétáltak a kiindulóponthoz, majd egymás után hallottuk a hangos és éles startot jelző füttyöt, majd gyerekek és nagyobbak troppoltak a város végétől a központ felé, ki az „Új soron” és körbe az iskolapályán, befutva a célba. Díjazás, tombolahúzás, minden a megszokott kerékvágásban. Ami nekem szokatlannak tűnt, az, ahogy Máté Sándor tanár úr rosszallva mondta be a befutók alacsonynak vélt számát (296), mondván „voltunk már nyolcszázan is”. Igen ám, de akkoriban, ahogy én emlékszem, a tanárok mind részt vettek a versenyen, nem csak mint szervezők. Volt egy bizonyos Open kategória, amiben bárki részt vehetett, amit legikább a tanárok képviseltek. Hát, ez idén kicsit másképp alakult. Egyedül Aczél Attila tanár láttam befutni a célba. Talán a legjobb mód a gyerekek motiválására, az, ha a tanárok is részt vesznek a versenyen, hiszen másfél kilométer megtétele nem lehet teljesíthetetlen kihívás azoknak, akiknek hivatásuk a sport. A tombolatárgyaktól sem voltam elragadtatva. Feles és dobozos kóla, egy tábla csokoládé, szárított, ízesített kenyérkockák (Kubeti), nem tűnnek a legegészségesebb eledeleknek. Egy ilyen megmozdulás, ami a vidék gyerekeinek többségét hívja szaladni, az egészséges életmódot hivatott reklámozni, nem az egészségtelent. A gyerekek persze boldogan vették át az ajándékokat. Szerencsém volt hallani egy beszélgetést az egyik diák és az egyik szervező között. A kisfiú izgatottan magyarázta a tanárnak, hogy mennyire szeretné megnyerni az egyik kólát. Erre a tanár azt ecsetelte, hogy kólát lehet venni két lejjel, de biciklit (a nagy díj) nem. Aztán viccesen azt kérdezte, hogy ha megnyeri a biciklit (a gyerek), hajlandó lenne elcserélni egy kólára. A gyerek mély gondolkodásba esett, aztán nevetve vágta rá, hogy nem. Milyen igaza van! Hiszen a bicikli, a legtöbb tombolanyereménnyel ellentétben az egészséges életmódra próbál nevelni. 

Idősek vasárnapja a baróti unitárius egyházközségnél

Múlt vasárnap az unitárius egyházban az istentisztelet az idősek tisztelet, becsülete körül forgott. Kiss Alpár tiszteletes a 71-ik zsoltár 5-9 versei alapján tartotta meg szószéki szolgálatát, kiemelve a következő sorokat: „Öregkoromba se vess el engem, ha elfogy az erőn, ne hagyj el!”. Elmondta, 1991-ben az ENSZ-közgyűlés október elsejét az idősek világnapjává nyilvánította, és azóta minden évben ezen a napon ünneplik a szépkorú embereket. Az istentisztelet végén felolvasta Bródy János Filléres emlékeim című dalának szövegét. Ezután az ifjúság köszöntötte a szép számban megjelent időseket, akik annak ellenére eleget tettek a meghívásnak, hogy már nehezen mozognak. A bardoci Farkas Laura szintetizátorral kísért énekkel, Demeter Ágnes és Bogyor Hajnal szavalatukkal tették színesebbé a délelőttöt, valamint Bogyor Izabella lejátszotta Óbecsei István Szeressétek az öregeket című versét, zenés-képes videó formájában. Demeter Mária, a nőszövetség elnöke röviden köszöntötte a megjelent időseket, akiknek egy-egy szál virágot adott ajándékba a nőszövetség nevében, megbecsülésük és tiszteletük jeléül. Beszédében kiemelte Isten ötödik parancsolatát „Tiszteld atyádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj ezen a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád tenéked!”. Az ünnepi köszöntők után szeretetvendégség vette kezdetét. Szervezők: a baróti unitárius nőszövetség és az egyház ifjai. 

Szeptember

Elbúcsúzott a nyár s ígérte, jövőre hamarabb jön és forróbb lesz. Az idei nyár rövidnek tűnhetett az esős időjárás miatt. Mégis hiányozni fognak a hűvös esték, a forró nappalok, a mezei munka, a nyaralás, a hosszú séták, biciklizések. Ne a múlton rágódjunk, nézzük, mit tartogat számunkra az ősz. Szeptember még adhat melegebb napokat, még két hét van az iskolai, illetve egy hónap az egyetemi évnyitóig. Álljunk meg egy pillanatra s őrizzük meg a zöldellő fák s legelők emlékét, mielőtt a levelek elkezdenek sárgulni, barnulni, hullani. Mert akárhogy is tiltakozunk ellene, a természet lassan nyugovóra tér az egész évi munkálkodás után. Elvégezzük az utolsó betakarításokat, kiürülnek a kertek, mezők.
Mindig félek attól, hogy az ősz érkezése szomorúvá tesz, hiszen majdnem fél évnyi didergés elébe nézünk, aztán pozitívan csalódok, mert izgalommal tölt el az évnyitó, új kihívások elé nézünk, előkerülnek a meleg, puha pulóverek a szekrény mélyéről, a kötött sálak és a hosszú nadrágok. Az ezer színben játszó erdők látványa mindig mosolyt csal arcomra, miközben próbálom megörökíteni a színáradatot.

Az ősz is lehet ugyanolyan érdekes, mint a nyár. Igaz, már lejártak a nagy fesztiválok, falunapok, de elmehetünk túrázni, már nem kell a napszúrástól tartani. Vágjunk vele valami újba, amitől eddig esetleg tartottunk, hiszen új évszak, új kezdet. 

Mindennapi problémáink

Próbálok nyitott szemmel járni a világban. Még elsőéves gyakornok koromban javasolta a Háromszék napilap főszerkesztője, hogy legyek mindig résen, hiszen a téma az utcán hever. Azóta sem tudok elégszer hálás lenni neki, hiszen számtalan esetben találtam inspirációt cikkeimhez az úton sétálva.
Már régebben észrevettem, hogy szelektív memóriám van. Egyes dolgokra olyan tisztán emlékszem, mintha tegnap történtek volna, másokra viszont, mint például egy-egy kurzus az egyetemen, egyáltalán. Szóval vannak dolgok, amik belevésődnek a memóriámba s ha akarnám se tudnám kitörölni őket onnan. Ilyen például az a kép, ami nemrégiben fogadott a 131-es Barót fele vezető út és a terelőút kereszteződésében „ottfelejtett” kutyák népes csapata. Volt köztük fehér barna foltokkal, fekete, sötét és világosbarna. Aztán pár nap múlva, a Bakszeg tetőn láttam két, egymással játszadozó kiskutyát, akiket szintén ottfelejtett a tulajdonos. Sem ezek, sem az előzőek nem voltak egy évesek sem, mondom én, aki nem ért a kutyákhoz annál tovább. Csoda hát, ha a baróti kutyatársadalom tagjai egyre csak bővülnek? Szinte napról-napra kerülnek új kutyák a város szélére, akik aztán bátorságot merítve bejönnek a városba és csatlakoznak egyik vagy másik falkához. Persze senki nem tesz a rendszeres szállítások ellen semmi. Minek is azt?! Hiszen jól van az úgy a baróti polgárnak, kikerüli a kutyákat, esetleg enni is ad. Úgyse szól senki semmit, sem a kutyákról, sem az utakról, sem a már frusztrálóan elnyúló vízvezetésről.
Igazából nem is erről akartam ma írni, hanem azokról az érdekes helyesírási tévedésekről, amelyekkel a városban találkoztam az utóbbi hónapokban. Én is, mint mindenki más, figyelemmel kísérem az egyik virágüzlet névnapi tábláját, amelynek köszönhetően napra pontosan megtudhatom, melyik ismerősömet illik aznap felköszönteni. Ez mind szép és jó amíg a nevek helyesen vannak kiírva. Nem járok arra minden nap, szóval nem tudom, hányszor történt meg az eset, hogy egy név helytelenül kerüljön fel a táblára. Viszont amikor megláttam a „Rebekká”-t odaírva, nem tudtam eljönni, anélkül, hogy megörökítettem volna a telefonommal. Azokat a neveket a naptárról másolják le, szóval nem értem, hogyan történhetett meg ez a baki. Eddig is tudtam, hogy vannak kifogásolhatóan írók a városban, de már másolni se tudunk? Kétlem, hogy a naptárban így szerepelt volna a név. Rendben, az ember téved, elfogadjuk. Elindulok a városban felfele, ahol az egyik autó-mezőgazdasági üzlet ajtaján olyan alap hibákat látok a nyitva tartásban, amelyek felett nem tudtam szemet hunyni. Ez esetben a kiíró sem románul (ami felett nagyot nyelve elnéznénk), sem magyarul nem tudott helyesen írni.

Panaszkodunk helyzetünkre, kilátástalannak tűnik a jelen. De hogyan várunk változást, ha mi nem teszünk érte? Hogyan vegyenek komolyan minket a felsőbb hatalmak, ha egy mondatot nem tudunk helyesen leírni? Kinevetnek, amikor egy-egy kéréssel fordulunk hozzájuk. Egy emberről sokat elárul a mód, ahogyan öltözik, ahogyan kinéz. Sokszor hajlamosak vagyunk első pillantásra ítélni. Ha valaki igényesen öltözik, már csakis jót tételezünk róla fel. Ha viszont kevésbé figyel oda küllemére, máris elítéljük. Talán jobb lenne, ha inkább a belső tulajdonságokra figyelnénk, ha azt néznénk egy emberen, hogyan beszél, hogyan ír, milyen a személyisége, hogyan viszonyul embertársaihoz stb. 

Menni vagy maradni?

Ez a kérdés foglalkoztat már egy ideje. Próbálok érveket találni a maradás mellett, mégis mindig túlsúlyban vannak a távozás melletti érvek. Egy évet adtam magamnak, hogy itthon munkát találjak és elkezdjek önállósulni. Az év eltelt én meg semmit nem értem el azalatt.
Egyre növekszik a kivándorlás, a külföldi munkát vállalók száma. A környék nem tud munkát adni mindenkinek. Sokan elégedetlenek a munkahelyükkel, a fizetéssel. Mások két kezüket összetennék egy minimálbéresért is. Ez személyenként változik. Ami viszont közös, az a megélhetés nehézsége. Erdővidéken az átlagos ember, aki dolgozik, alig tud kijönni fizetéséből. A fizetés, amely messze elmarad az országos átlagtól s amelyért egy-egy nagyvárosi fel sem kelne reggelente. Panaszkodnak az emberek, hogy jó, van munkahelyük, minden hónapban pontosan megkapják pénzüket, de az alig elég a felhalmozódott számlák törlesztésére, illetve ételre. Már évek óta nem tudnak félretenni semmit, pedig igenis lenne szükség egy-két újításra a ház körül vagy pár nap pihenésre nyaranta. De ezekre már nem telik. Azt mondják nekünk az okosabbak, hogy vége van a válságnak. Nekem nem úgy tűnik. Mert ha vége lenne, nem lenne ennyi munkanélküli, aki pedig dolgozik, annyi pénzt kapna munkájáért, amennyit megérdemel. Csak egy példát mondok, apukám ezelőtt tíz évvel több fizetést kapott, mint most. Az árak megkétszereződtek azóta, a fizetése lecsökkent. Ilyen ez az ország.
Ijesztően sokan mennek külföldre dolgozni. Egyre többen és többen hagyják hátra családjukat, hazájukat azért, hogy az itthon maradtaknak legyen, mit az asztalra tenni. Családok százai szakadnék szét nap, mint nap. Kimennek egy fejlett országba, ahol gyárakban, földeken dolgoznak. Olyan munkát végeznek, amire az ottani lakós nem kapható. Az ottani minimálbért sem adják meg nekik, mégis örömmel mennek oda, mert az a pénz sokat ér itthon. Több ismerősöm is külföldön keresi a boldogulást. Látom, hogy amikor először megy ki, sürgősen szüksége van a pénzre. Aztán hazajön fél év, egy év múlva s az itthon töltött egy hónap után indul vissza rabszolgának. Belekerülnek egy mókuskerékbe, ahonnan nincs menekvés. Nem is terveznek hazajönni. Minek azt? Hiszen jól keresnek odakint. A család itthon már megszokta az apuka, vagy anyuka hiányát. Mennyivel jobb lenne, ha nem kellene a családoknak szétszakadni, ha itthon meg tudnák keresni azt a pénzt, amiért oly távolra kell költözzenek!

Visszatérve az én esetemre, mindig is a külföldre menekvés ellen voltam. Miért kell ezt? – kérdeztem mindenkitől. Mert itt már nem lehet tovább bírni – jött a válasz általában. Nem tudják elviselni, hogy nem tudnak mindent megadni a gyereknek, vagy a számlák törlesztése után semmi nem marad a családi kasszában. Sokáig szenvednek, aztán meghozzák a döntést és elmennek. Kezdem úgy látni, hogy nekem sincs más lehetőségem, mint kimenni az országból és belevetni magam az ismeretlenbe. Amikor ezen morfondírozok általában feltevődik benne a kérdés: minek tanultam? Miért fizették szüleim a továbbtanulásomat, ha nem vagyok képes elhelyezkedni a szakmában? Úgy érzem, csalódást okoztam. Csalódást okoztam önmagamnak, családomnak, a társadalomnak. Talán jobb lett volna érettségi után a tarisznyát nem az egyetemre, hanem valamelyik külföldi gyár közelébe vinni. Legalább el tudnám tartani magam. Mit számít a diploma, ha nem veszem hasznát? Nehéz meghozni a döntést, elhagyni az otthont soha nem könnyű. Mégis abban bízok, hogy én is és mások, akik erre kényszerülnek, miután összegyűjtöttek egy kisebb „vagyont”, hazajövünk és itthon belefektetjük egy hasznos vállalkozásba. S nem szippant magába a másik világ. 

Becsengetnek

Gondolom már sokan számolják a napokat az iskolai évnyitóig. Emlékszem, annak idején mi is kettős érzéssel viszonyultunk ehhez a naphoz. Egyrészt vártuk, mert végre találkozhattunk azokkal a barátainkkal, akikkel nyáron nem tudtunk. Aztán ott van az első heti divat. Igen, nagyon fontos, mit és hogyan viseltek az első napokon. Mintha csak egy divatbemutató lenne ilyenkor az iskola. Mindenki új ruhákban, cipőben és táskával nyomul. A hosszú és kalandos nyár után ismét ott álltok majd tömött sorokban és hallgatjátok a már jól megszokott dalt: „Peti áll a ház előtt…” Jönnek a szokásos beszédek az igazgatótól meg a polgármestertől. Felvonulnak az aranyos elsőosztályosok. Ugyanaz a forgatókönyv minden évben. Csak ti változtok, diákok. Évről évre máshova kell állni, jelezve az előrehaladást és helyt adva a kisebbeknek. Változtok külsőleg és belsőleg egyaránt. Szinte észrevétlenül váltok felnőttekké az évek során. Aztán, egy szeptember 15-én azt veszitek észre, hogy nem álltok már az osztályotokkal egy sorban, hanem a szülők mellől figyelitek az eseményeket és arra gondoltok, mikor telt el így az idő.
Új tanév, új kihívás. Sokan kerültetek új osztályba, mások pedig az érettségire készülnek. Igen, már az első naptól fogva ezt fogjátok hallani. Mi röhögtünk, amikor kilencedikes korunkban, az igazgató úr benézett az osztályba és az érettségivel fenyegetett: „Nyakatokon az érettségi” hangzottak a most már ismerős szavak. Amikor tizenkettedikben megismételte, igazat adtunk neki. Szempillantás alatt eltelnek a líceumi évek. Mondják, hogy az egyetemi évek a legjobbak, de szerintem az iskolapadban töltött tizenkét évnek is megvan a maga szépsége. Általános iskolában megismerkedünk a világgal, ami körülvesz minket. Líceumban folytatjuk az ismerkedést, de már több területre kiterjesztve. Közben megpróbálunk barátok szerezni magunknak. Elkerülhetetlenül csalódunk, mégis belátjuk, ez az élet rendje.
Év elején megfogadtuk, ez az év más lesz, sokkal többet és jobban fogunk tanulni. Aztán, ahogy hullnak a levelek a fákról és lehűl a levegő, úgy távolodunk el mi is az elhatározásunktól.

Véget ér a megnyitó ünnepség és rendezett sorokban foglaljátok el osztálytermeiteket. Új, meghódításra váró tankönyvek, tananyag vár ott rátok. Rövid eligazítást tart az osztályfőnök, órarendet diktál, aztán szabadjára enged. Nem is volt olyan rossz, ugye? Máris vége az első napnak. És még dél sincs. Üljünk be valahova – javasolja valaki. Közös kávézással ünneplitek az évnyitót. Második nap túl korán van a reggel 8. Mégis van bennetek egy kis izgatottság. Változást vártok. Várjátok a csengőt. Sokat jelent az a tíz perc, amikor lementek az udvarra, hiszen még jó idő van, és a nyári élményeitekről beszélgettek egymással. A végzősöknél persze az érettségi lesz a téma, egész évben. Másoknak kissé unalmasnak tűnhet, de őket most ez tartja lázban, meg kell értenetek. Majd rajtatok is lesz a sor. És így mennek a napok, egyik a másik után, mire feleszméltek, máris péntek van. A péntek az jó. Péntek a kedvenc napotok innentől kezdve. Jön a hétvége, amikor nem kell korán kelni, lehet pihenni. Aztán vasárnap este eszetekbe jut, hogy házit kellett volna írni, tanulni kellett volna. Könnyed legyintéssel intézitek, hiszen még csak első hét, ilyenkor a tanárok is elnézőbbek. Hétfő reggel ismét megtelnek az osztálytermek. Utáljátok a hétfőt. Lassan indul a hét. A félév viszont gyorsan telik s hamarosan felgyűl a tananyag, amit meg kell tanulni a félévi dolgozatokra. Mintha máris várnátok a karácsonyt. De az még arrébb van, ne szaladjunk annyira előre. 

Elrepülnek a gólyák

Eljött az évnek azon időszaka, amikor a frissen érettségizettek többsége kirepül az eddig biztonságot nyújtó családi fészekből és meghódítják valamelyik egyetemi központ betontengerét.
A kisgólyák izgatottan s kevés félelemmel néznek farkasszemet első egyetemi évével. Új város, nagy város, új barátok, régi ismerősök, új tanárok, új tantárgyak, új lakás, új kihívások. Milyen régóta vágytatok már erre az önállóságra? Megmutatni a szülőknek, hogy képesek vagytok gondoskodni magatokról. Aztán, talán már az első héten, talán később, rájöttök, mennyit jelentett, amikor otthon, iskola után anyuka asztalra tette a kész ételt, mosott, főzött takarított. Szó se róla, anyuka most is szívesen megtenné nektek mindezt, de az élet rendje szerint kénytelen volt elengedni kezeteket s bízni abban, hogy rendes, kitartó, szorgalmas, ügyes erdővidéki diákokat nevelt belőletek. Mert, el kell mondanom, hogy az erdővidéki fiatalok többsége kiemelkedik tanulmányai során még az egyetem padjaiban is. Saját tapasztalatból tudom, mennyire le tudnak becsülni, amikor meghallják, honnan jöttél. Tele vannak előítélettel. Aztán, amikor eljön a tél s vele együtt az első vizsgaidőszak, akkor meglepődnek, hogy jé, ennek az erdővidékinek sem káposztalével van tele a feje.
Az egyetemi évek a legszebbek – mondják sokan. Nos, aki megfordult egy ilyen felsőoktatási intézményben s talán el is végezte, csak megerősíteni tudja ezt az állítást. Miután sikerült megszokni a teljesen új életvitelt, a vizsgaidőszakot, azt kívánjátok, bárcsak sose lenne vége. Persze a tanulás mellett kerül idő bulizásra, kikapcsolódásra, barátságok köttetésére, sőt, talán még egy kis szerelem is becsúszik. Ez mind-mind velejárója a gondtalan egyetemista életnek. Most még nem fáj a fejetek a tandíj, lakbér, étel és egyéb költségek miatt, mert ott van a szülő, aki minden költséget visszaszorít, hogy szeme fénye tanulhasson. Nem szeretné, ha a gyermekének is olyan nehéz élete lenne, mint neki. Az egy másik kérdés, hogy mit lehet elérni egy mai egyetemi diplomával. Sajnos láttam már több példát arra, ahogyan a gyermek becsapta a szülőket. Évekig hazudott, hogy ő rendesen jár órákra, mindig lelkiismeretesen készül a vizsgákra, csak az a gonosz tanár nem akarja átengedni őt. Hányan mentek már el büszkén, ők majd milyen egyetemisták lesznek! Aztán 3-4-5 év múlva, lehorgasztott fejjel, oklevél nélkül, a szülők összes félretett pénzét elkótyavetyélve hazasomfordáltak, ez alkalommal csendben, mellkasveregetés nélkül. Ilyenkor a szülőt tudom hibáztatni, aki vakon megbízik huszonéves fiában, lányában. Azért a többség tisztességesen helytáll majd. Kihívást jelent az előtettek álló hosszú időszak, mégis minden pillanatáért érdemes küzdeni. Kalandok várnak rátok, pozitív és negatív tapasztalatok egyaránt. Lehull majd a rózsaszín fátyol, amin keresztül eddig a világot szemléltétek. Aztán pozitívan csalódtok, a világ mégse annyira rossz hely, mint amilyennek előre tűnt.

Régen keveseknek adatott meg a lehetőség, ami ma mindenki számára nyitott. Annak idején egyetemre csak a legkiválóbb diákok jelentkeztek s nekik is meg kellett küzdeni a helyekért, hiszen akár 50 jelentkező is volt egy helyre, ahova kizárólag felvételi vizsga során lehetett bejutni, nem dossziéval, mint manapság a legtöbb szakra (kivétel általában az orvosi, gyógyszerészeti, teológia szakok). Éppen ezért akkoriban nagyobb tiszteletet érdemelt az egyetemet végzett fiatal, automatikusan kapott munkát. Ma, egy fokkal nehezebb elhelyezkedni hála a futószalagon gyártott végzősöknek. De az igazán jó szakember ki tud emelkedni a tömegből. Itt még ugye nem tartunk. Értékeljétek a lehetőséget s mutassátok meg, milyen fából faragta Isten az erdővidéki embert. 

2014. szeptember 2., kedd

Summitiak látogattak Barótra

Olyanokká lettünk, mint egy család


Két éve 12 fős summiti (New Jersey, Egyesült Államok) küldöttség érkezett Barótra. Akkor a látogatás célja a két egyházközség közötti húsz éves testvérkapcsolat ünneplése, valamint az ifjak ezen kapcsolat fenntartásába való bekapcsolása volt. Az a találkozás megváltoztatott bennünket. Azóta egyre csak számoljuk a napokat a következő találkozásig, ahogy tettük tavaly is, amikor egy 17 fős baróti csoport látogatott Summitba. A visszaszámlálás újrakezdődött augusztus közepén, amikor hazaérkeztünk. Idén a templom építésének húsz, Kiss Alpár tiszteletes baróti szolgálatának harminc éves, a partnerkapcsolat huszonkét éves évfordulóját ünnepeltük.
Eltelt az egy év és július 31.-én délben már az otopeni reptéren álltunk, lélegzetvisszafojtva, „Welcome Summit” feliratú zászlókat lengetve a levegőben. Számtalanszor kinyílt az „Érkezések” ajtó, mire végre ismerős arcokat pillantottunk meg. Hozzájuk rohantunk és átöleltük őket. Először hinni se tudtunk szemünknek, „Itt vannak!” ismételgettünk egymásnak, hogy felfogjuk, mi is történik. Késő éjjel értünk haza Barótra, vendégeink fáradtak voltak, mégis mindenki nagy mosollyal az arcán feküdt le, mert tudtuk, a következő tíz nap csak a miénk. Augusztus 3-án ünnepi istentiszteletet tartott Emilie Boggis, ifjúsági lelkésznő, a fennmaradó időben pedig kirándulni vittük őket (Szent Anna-tó, Transzfogaras, Brassó, Brán, Parajd), illetve három napot egy erdei házban töltöttünk.
Vasárnap eljött a búcsú ideje. Nehéz volt megtalálni a megfelelő szavakat. Sokaknak könny ült a szemében. Az utolsó együtt töltött nap mindig szomorú, mégis próbálunk pozitívan tekinteni rá. Az elmúlt tíz napon velük lehettünk s talán a hosszú egy év eltelte után, néhányan újra találkozhatnak velük Summitban. Gazdagabbak lettünk a találkozás által, mindenik által erősödik testvérkapcsolatunk.
Lássuk, hogyan vélekednek erről a látogatásról, az együtt töltött időről a résztvevők. Biró Réka, középiskolás diák így nyilatkozott: „Az idei találkozás többek között azért volt más, mert egy összeszokott csapatról beszélhetünk. Persze voltak új tagok mind az amerikai, mind a baróti csapatban de már nem egymás megismerésére törekedtünk hanem inkább arra, hogy tovább bővítsük a közös élményeinket. Amikor újra találkoztunk nem úgy tűnt, hogy egy év telt el az amerikai utunk óta. Az, hogy tartottuk velük a kapcsolatot a közösségi oldalak segítségével, és havonta egyszer összegyűltünk, hogy Skype-on is beszéljünk, hozzá segített ahhoz, hogy jelen legyünk egymás életében. Sok felejthetetlen élménnyel gazdagodtam, de talán a legszebb közülük a vasárnapi istentisztelet volt. Leírhatatlan érzés, hogy a két küldöttség újra együtt imádkozhatott”. A másodéves főiskolai hallgató, Vajda Szende, aki újonnan kapcsólodott be a partnerkapcsolatba, ezt mondta: „Szeretetteljes emberekkel találkozhattam és különösen az tetszett, ahogyan próbálkoztak magyar nyelven beszélni, ami sikeresnek bizonyult. Úgy érzem ez a látogatás erősíti a két egyházközésg közötti kapcsolatot és ha ez a találkozás minden évben megtörténik legalább, az még tovább fogja erősíteni a köteléket köztünk és közöttük, amely így hosszú életű lehet”.
Emilie Boggis, ifjúsági lelkész eképpen vélekedik: „Felejthetetlen kirándulás volt! Látnivalókkal, ízekkel, illatokkal és nevetésekkel tele napok voltak. De a legjobb része az emberek voltak. Minőségi időt tölteni együtt, különböző nyelveken beszélni, játszani, nevetni egymással. A csoportjaink kapcsolódnak, újra kapcsolódnak és közelebb kerülnek egymáshoz minden évben. Ebben az évben olyanokká lettünk, mint egy család. Szívszorító milyen messze vagyunk egymástól”.  Michael Millspaugh, ifjúsági vezető a következőket mondta: „A mondat, amely a kirándulás alatt végig az eszemben járt ez volt: Legyél jelen. Fontos volt, hogy tényleg jelen legyünk a pillanatban, nem azon kattogni, hogy mi történhet a jövőben. Újra látni egymást segít az év többi ötven hetére koncentrálni, amikor távol vagyunk egymástól. Jelen lenni és a legtöbbet kihozni a mi kis együtt töltött időnkből igazán fontos volt. Legyél jelen!”

A baróti unitárius egyházközség vezetősége köszönetet mond minden önkéntesnek a munkájáért és adományáért, a segítségért, mellyel hozzájárultak a vendégek fogadásához. Külön köszönetüket fejezik ki a Megyei Tanácsnak, valamint a baróti Polgármesteri Hivatalnak, mind az erkölcsi, mind az anyagi támogatásért. 

Vannak még tiszta lelkű emberek

Életünk folyamán rengeteg emberrel találkozunk. Sokszor gondolkodtam már azon, vajon miért sodorja őket a sors a mi utunkba. Mert bizton állíthatom, van jelentősége annak, hogy kik és mennyi ideig kísérnek életünk göröngyös útján. Néha eltávolodunk egymástól. Mégis örülünk az értékes embereknek, hiszen fejlődhetünk általuk, új nézőpontokat imserhetünk meg. Üdítő különleges embereket ismerni meg. Előítéletek dőlnek meg és rájövünk, hogy mennyire tudunk azonosulni azzal, aki első látásra furának tűnt. Hiszem, hogy a sors ilyen esetekben meg akarja mutatni nekünk, bár csalódtunk az ismerőseinkben, mégis tartogatnak még megletetpést az emberek. Nemrég szerencsém volt megismerni egy amerikai fiút, aki első látásra (a facebookon) érdekesnek tűnt. Bevallom, előítéletekkel tele üdvözöltem. Aztán kibontakozott, hogy mennyire intelligens, jól informált, imád olvasni, írni, van egy csodálatos barátnője, aki egyben a legjobb barátja, tehetséges a rajzolásban és hihetetlenül jól táncol (nem a szokványos módon, de jól áll neki). Szóval az elképzeléseim róla füstbe mentek, bebizonyította, hogy a külső alapján nem szabad ítélkezni, mert a belső sokkal többet takar. Kevés hozzá hasonló személyt ismerek. Motivál az egyszerűsége, a mód, ahogyan gondolkodik a világról, a nyugodtság, ahogyan a jövőről beszél. Mindenkit elbűvölt kedvességével. Feledhetetlen pillanatokat tudhatunk magunkének. Örülök a megismerkedésünknek és csak remélni tudom, egy nap majd újra találkozunk. 

A falusi hírszolgálat

Mindennapi életünk része a pletyka. Elkerülhetetlen, mint a halál. Olyan időket éltünk, amikor mindenki inkább más dolgaival foglalkozik, mert az érdekesebb. Szájról-szájra járnak az alaptalan és eltúlzott információk, mígnem a hangyából elefánt lesz, mire a falu egyik végéből elinduló áradat eléri a falu másik végét. Tévedés ne essék, kis városunkat is egy kalap alá vettem a falvakkal, mert attól, hogy iskolája, kórháza van, még nem különb ebben a tekintetben. Szívesen állítanám, hogy ez a huszonegyedik század betegsége, de a leskelődés, kiváncsiskodás génjeinkben van az idő kezdete óta.
Múlt vasárnap, amikor rendszeres heti látogatásomnak tettem eleget nagymamámnál Rákoson, elképedve vettem tudomásul, hogy amikor egyik nénike átmegy a másikhoz azzal, hogy tudatja a falu híreit, akkor az éppen aktuális pletykákat osztják meg egymással. Sajnálatos, hogy megbízhatatlan információkat terjesztünk egymásról, minthogy szembeálljunk a másikkal és megkérdezzük kereken, mi történt valójában. Az egyetemen tanáraim nem tudták elégszer elismételni az információ ellenőrzésének fontosságát, három forrásból is meg kell erősíteni, mielőtt papírra kerül. Bár az életben is így működne! Ha nem hallgatnánk többet a szedett-vett, elcsípett félmondatokból eredő szóbeszédre. Szomorú, ha nem tudunk egyébről beszélni, mint mások vélt tetteiről. Miért nem nézünk magunkba? Mit éreznénk mi, ha rólunk szólna a falu hírfolyama? Én már voltam olyan helyzetben, amikor az emberek láttak valamit, ami felől persze nem voltak biztosak, aztán kerekítettek melléje egy történetet s azt terjesztették. Amikor visszaért a fülembe - mert tudniuk kell kedves pletykálkodók, hogy ez minden esetben megtörténik – nem hittem a fülemnek. Olyanokat állítottak rólam, amit nem is tettem meg. Szerencsére volt egy személy, aki a mendemonda hallatán kérdőre vont. Ekkor tisztázhattam volna magam, de már annyira elegem lett az alaptalan beszédekből, hogy bármi magyarázkodás nélkül, egyszerűen tagadtam a dolgot. Bizonyára nem tűntem hihetőnek, mivel azóta se lett tisztázva az ügy. De én arra a következtetésre jutottam, hogy az, aki hisz a pletykáknak, önmagát jellemzi.
Tömegbetegség a pletykálás. Amikor az egyik helyi üzletben dolgoztam is naponta megtörtént, hogy a betérő vásárlók vagy az ott dolgozók osztották meg az úton felszedett információkat velünk.

Sokkal jobb lenne, ha ötletekről beszélnénk, hogyan lehetne jobbá tenni életünket, környezetünket, hogyan tarthatnánk itthon fiataljainkat! Annyi megoldásra váró probléma van. Foglalkozzunk inkább azokkal. Tudom, hogy a világot nem vagyok képes megváltoztatni, az évezredek óta ereinkben csörgedező pletykaéhséget ki kell elégíteni. Mégis próbáljunk meg tanulni a nyugatiaktól. Mert náluk, ha valamit látnak, vagy hallanak, nem szégyen odamenni a szóban forgó illetőhöz s rákérdezni, mi is történt valójában. Meglepődtem, amikor ez velem megtörtént, de örültem, hogy el tudom mondani, mi is történt valójában. Addig semmi nem fog változni körülöttünk, amíg mi nem teszünk érte. Amint nem hallgatunk a pletykákra, érvényüket vesztik. 

Kedves szavak

Sokszor felteszem a kérdést magamban: miért teszünk meg ezt vagy azt. Helyzetből adódóan lehetnek különböző válaszok. Bár nem vagyunk túlzottan önzőek, mégis sokszor önmagunkért cselekedünk, azért, hogy nekünk jobb legyen. Gondolok itt például arra, ha  egészségesen étkezünk, vagy olvasunk, kirándulunk, dolgozunk, sportolunk. Általában örömet lelünk ezen tevékenységekben, mégis hihetetlenül jól tud esni egy-egy dicsérő, biztató szó.
Múlt héten, amikor nagy nehezen rávettem magam, hogy estefele kimenjek futni (mert az nekem jó), kellemes meglepetésben volt részem. Éppen a Bakszeg-.tetőn tipegtem lefele, amikor egy idős házaspár haladt el biciklivel az ellenkező sávban. A néni megszólaltatta a csengettyűjét és csak annyit mondott, hogy brávó. Azzal továbbhajtottak. Én meg lassan eszméltem rá arra, mi is történt az elmúlt pillanatban, aztán újult erővel vágtam neki a kigondolt táv második felének. Eddig általában értetlen arckifejezéseket láttam, esetleg dudaszót hallottam futás közben. De a néni biztatása jól esett. Úgy éreztem érdemes volt futócipőt húznom. Tettem valamit az egészségem érdekében valamint az önbizalmam is javult.

Ennyire sokat számít mások elismerése. Nem azért cselekedünk, mégis tetőzik a sikereinket. Elgondolkodunk, hogy miért kaptuk az elismerést s azután még jobban küzdünk céljaink eléréséért. Sokszor észre sem vesszük, mennyire jól tud esni embertársunknak egy kedves szó, egy dicséret. Pedig érdemes elgondolkodni rajta. És nem fukarkodni ezekkel a szavakkal. Mert ahogy a mondás tartja, ha mosolyogsz a világra, az visszamosolyog rád. Erősítsük egymást, minthogy gyengítenénk vagy gátolnánk. Jót cselekedni egyszerűbb, mint rosszat. Az ármánykodás mindig túl sok munkával jár. Ezért próbáljuk megtalálni önmagunkban azt a kedves nénit, aki biztat minket, majd magunk is próbáljunk meg másokat biztatni. Vesztenivalónk nincsen. 

Viszontlátásra!

Búcsúzni nehéz. Lelkünk egy darabkája megtörik, amikor el kell köszönnünk egy közeli családtagtól, ismerőstől, baráttól. Mégis a legtöbb esetben tudjuk, hamarosan találkozni fogunk. Mert a sors nem véletlenül sodort minket egymás útjába.
Az elmúlt tíz napban reggeltől estig a summiti (New Jersey) vendégekkel voltunk. Együtt néztünk szembe minden nap kihívásával, a szórakozással. Ha egy csoport ennyi időt tölt együtt, elkerülhetetlenül kötődni kezdenek egymáshoz a tagok. Az érzelmeket nem lehet kizárni. Az első napokon még mindenki keresgél, ki az, akivel kiegészítik egymást. Aztán amint megvan, egyre több időt töltenek együtt. Ahogy mi is tettük. Óhatatlanul megkedveltük egymást. Nem is akartunk arra gondolni, hogy pár napon belül elutaznak s mindennek vége lesz. Szerettük egymás társaságát. Lehettünk bármilyen fáradtak vagy álmosak, ott voltunk egymásnak. Még a nyelvi különbségek sem jelentettek akadályt.
Aztán eljött az utolsó nap. A legszomorúbb. Előző este még mindenki vidám volt. Ma meg látni lehetett az emberek arcán és szemében, hogy szomorúak. Nehéz elengedni egymást. Éppen megismerkedtünk valamennyire, a felszínt kapargatva. Egyre kiváncsibbak lettünk a másik gondolataira, érzéseire. Érdekessé vált az unalmas. De  máris búcsút kell inteni egymásnak. Ott állunk mindannyian egy kört alkotva, egymás kezét fogva, elmondva, miért vagyunk hálásak az elmúlt napok kapcsán. Majd sorba vesszük a vendégeket s megpróbálunk egy-egy kedves gondolatot a fülükbe súgni, miközben erőteljesen átöleljük őket. A busz mellett állunk és nekik integetünk. Tudjuk, leghamarabb egy év múlva találkozhatunk. És ez elszomorít. Ismét végtelen hosszúnak tűnik az a 365 nap. Ahogy tavaly meg azelőtt is. Ahogy az ifjúsági lelkésznő mondta, nyáron és ősszel még intenzíven tartjuk a kapcsolatot, aztán a hosszú és hideg tél meggyengíti azt. De jönni fog a tavasz s hozza magával a nyár illatát, az újra találkozás lehetőségét.
Szerencsésnek érzem magam miattuk. Mert inspirálnak, mérhettlen szeretetet adnak és példaképként szolgálnak. Mégis, a búcsúzás mindig elgondolkodtat. Van értelme ezt fenntartani, ha egy évben csak egyszer tudunk találkozni? A válasz mindig egyforma: igen! Megváltoztatták az életem. Úgy érzem, értéksebb vagyok amióta ismerem őket. S évről-évre bővül az ismerősök száma. Bár nehéz ilyen távolságból fenntartani a kapcsolatot, soha, semmiért nem szakítanám meg. Mert az egész évi képernyőn keresztüli beszélgetésekért kárpótól az a pár nap, a végtelen ölelések, a közös nevetések, bulizások.

Fájdalmas így elköszönni. De annál jobban értékelem az együtt töltött pillanatokat. Az emlékek örökre megmaradnak és összekötnek bennünket. Így kell erre tekinteni.

2014. augusztus 10., vasárnap

Az amerikai testvérgyülekezet fogadására készül a baróti unitárius egyházközség

Hosszú hónapok óta tart a szervezés a baróti unitárius egyházközségben. A summiti (New Jersey) testvéregyházközség tagjainak látogatására készültek. Idén (ma éjjel érkeznek) 19 fős csoport látogat el Barótra, köztük fiatalok és idősebbek egyaránt. Tíz napot fognak itt tölteni, amely alatt a hangsúly barátságok, ismeretségek alapításán, azok elmélyítésén lesz. A másfél hét alatt változatos lesz a program, ellátogatnak majd Brassóba, a Transzfogarasra, a Szent Anna-tóhoz, Parajdra, illetve a legelső napon a várost és környékét fedezik fel. Vasárnap, augusztus 3-án 11 órától ünnepi istentiszteletet tart Emilie Boggis summiti lelkésznő, délután 4 órától pedig kerti fogadásra kerül sor a templom udvarán, amely alkalommal a 24 éves testvérkapcsolatot ünneplik, helyi tánccsoportok valamint a Transylmania együttes színesítik a délutánt. Minden unitárius illetve vegyes családot szeretettel várnak erre az eseményre. 

Selfie

Hihetetlen gyorsasággal terjedt el a köznyelvben és lett 2013-ban az év szava a selfie. Egy ausztrál fórumon használta először egy önmagáról készített fotót feltöltő internetező. De mi is az a selfie? Kérdezem mindazok nevében, akik „le vannak maradva”. A selfie a szókém meghatározása szerint fényképezőgéppel készített önarcképet jelent, kivált olyat, amelyet valamilyen közösségi portálon  szándékozik posztolni  a készítője. A mai napon ez nem egészen helytálló, hiszen egyre több olyan okostelefon jelenik meg a piacon, amelynek előlapján is van kamera s ez által még könnyebbé válik a folyamat. Hányszor láttam már a telefonnak bőszen mosolygó vagy kacérkodó lányokat! Hogy majd az instagrammon -egy közösségi hálózat, amely okostelefonon történő fényképek és rövid videók megosztásán alapul.- ilyen vagy olyan filterrel felismerhetetlenné tegyék a képet aztán mehet is a világhálóra.
Többféle selfie létezik. Szinte minden gondolatunkat vagy mérföldköveinket meg tudjuk osztani egy selfie által. Van a jóreggelt selfie, aztán az étteremben ebédelek vagy kávézok selfie, edzőteremben vagyok selfie, kocsikázunk selfie, vásárolunk selfie, nyaralunk selfie, dolgozok selfie, bejutottam az egyetemre selfie, lediplomáztam selfie, és a többi. Én még emlékszem arra a végtelen távolságnak tűnő időre, amikor gyerekkoromban fényképészt (Béla bácsi) hívtak a szüleim egy.egy születésnapra, vagy egyéb fontos esemény megörökítéséért. Amikor a fénykép papíron volt és fekete-fehér. Amikor ünneplő ruhába öltöztettek bennünket, szépen megfésültek s nagyon kellett koncentrálnunk, hogy ne pillantsunk a vaku fényére, mert nem volt végtelen lehetőség újra próbálkozni. Vagy amikor a nyaralásról egyetlen csoportképpel tértünk haza s azóta is nagy becsben tartjuk. Mintha megfogták volna a pillanatot azok a képek. Ma mindez sokkal egyszerűbb s ezáltal, legalábbis szerintem, sokat vesztett értékéből. Hiszen sokszor azt se tudjuk egy-egy selfi hol készült. Ha csak külön le nem jegyezzük.

Mindez arra utal, hogy a világ rohamosan fejlődik. Fel van gyorsulva már minden. Akkoriban napokig telt, mire az elkészült képet kezünkbe vehettünk, óvatosan persze, tiszta kézzel. Ma pillanatok alatt nem csak elkészül, de közzé is tudjuk tenni egy-egy közösségi hálón, majd várhatjuk a visszajelzéseket. Nem tudom, talán csak én gondolom úgy, hogy értékesebb egy előhívott kép, ami emlékeket elevenít meg, mint egy mindennapos selfie. Talán csak velem történik meg, hogy a Cd-re kiírt képeimet nem tudom visszanézni, mert azok megkarcolódtak, ezért, ha olyan kedvemben vagyok, előveszem a régi albumokat, a nagymamám által a téli tájat ábrázoló Alpin csokoládésdobozba gyűjtögetett képeket s azokat nézegetem nosztalgiázva a régi időkről. 

Filmek – avagy a párhuzamos valóság?

Nyár van. Vakáció. Szerencsésebb esetben süt a nap, nagy a hőség. Máskor viszont napokon keresztül esik az eső. Mit tesz ilyenkor a házba beszorult ember? Hát amit amúgy is, csak esténként, filmet néz vagy sorozatot. Órákon keresztül bámulja a képernyőt. De miért is nézünk filmeket, sorozatot, extrém esetben valóság-showkat?
Vannak, akik egy fárasztó, átdolgozott nap után így vezetik le a feszültséget. Mások pedig menekülnek valamilyen valóság elől, ami túl szomorú, vagy egyhangú, ezért könnyebbé teszik az elviselést egy komédiával, vagy drámával, akár horrorral. Mindegy. A lényeg csak annyi, hogy amíg a képernyőt bámulják másfél-két órán keresztül, addig se kell szembenézni a valósággal. A sorozatok nézése is jó gyógyír ilyesfajta problémákra. A néző beleélheti magát a karakter helyzetébe, gondolkodik, hogyan oldhatná meg a semmiből hírtelen felmerülő problémákat, a napi váratlan fordulatok meglepik, odatapasztják a nézőt a képernyőhöz. Függőséget okoznak. Mert tudnunk kell, mi fog történni a következő részben. Egy rész megnézése után nem állhatunk le, hisz csak 20-40 percig tart. S biza megtörténik, hogy órákat, de akár éjjeleket töltünk a képernyő előtt, elszigetelve magunkat az emberektől és az alvástól. Amikor idegesek vagyunk, unatkozunk, szomorkodunk, honvágyunk van, hiányzik valaki, vagy épp képtelenek vagyunk meghozni egy fontos döntést, mi sem egyszerűbb, mint leülni a televízió vagy számítógép elé, elindítani egy részt a kedvenc sorozatból, vagy keresni egy jónak ígérkező filmet. Sokan előbb megnézik hány pontot adtak rá az értékelők s aszerint döntenek. A baj csak az, hogy a film lejár, mi meg visszatoppanunk a valóságba, ami egyáltalán nem hasonlít egyik filmhez sem. Itt is fontos a mértéktartás, mint az életben általában. Nem szabad túlzásokba esni. Napi egy rész, egy film belefér. De ennél nem több. Mert megtörténhet, hogy miközben a karakterek életét éljük, eltávolodunk a barátainktól, a saját életünktől.
Volt olyan időszak az életemben, amikor mindent megtettem, hogy ne kelljen gondolkodnom, filmet, sorozatot néztem, olvastam, a neten szörföltem. Bármit, csak a szobából ne kelljen kimenni, az élettel ne kelljen szembenézni. S amikor valamiért mégis muszáj volt elszakadnom a képernyőtől vagy a könyvtől, alig vártam, hogy visszakerüljek, kényelmetlenül éreztem magam az emberek közt. De sajnos rá kellett jönnöm, hogy azok a problémák, amelyekkel nem akartam szembenézni, megvártak. Bármennyire is tagadtam a létezésüket. Az esős napokon azzal nyugtattam magam, hogy úgysincs mi egyebet csinálni. Pedig lett volna. Ilyen esetekben ne féljünk a barátainkhoz fordulni. Ha nem is tudnak segíteni, de legalább meghallgatnak s azzal is könnyebb lesz nekünk.
Mit akarok ezzel az egésszel mondani? Azt, hogy egyáltalán nem vagyok a filmek, a fikció ellen. Igenis vannak esetek, amikor helytálló megnézni egy filmet. De figyeljünk oda a mértéktartásra. Sőt, ha összehívunk pár ismerőst, vagy moziba megyünk, biztos jobban telik majd, hisz ki lehet beszélni a történteket. Csak ne essünk át a ló túloldalára…


Bardocz Andrea

2014. július 17., csütörtök

Motiváció

Kellemes és buzdító érzéssel töltött el a látvány, amikor Gyula bácsi múlt héten az utcára kísért s megmutatta nekem az élet erejét szimbolizáló gyermekláncfüvet, mely a Művelődési Ház fala mellett, a járda szélén nőtt ki. Az élet ereje, az élni akarás hatalmas, ilyenkor, tavasszal lehet igazán jól megfigyelni. Az a tyúkvirág, ahogyan mi hívjuk, képes volt a beton alól életre kelni. Nekünk is ilyeneknek kellene lennünk! Felállni, akárhányszor csatát vesztünk, menni tovább az úton, dacolva időjárással, betonnal. Erőt meríthetünk ebből a növényből, hiszen ha ő képes volt ilyen cudar körülmények között gyökeret verni, mi is képesek lehetünk szinte bármire. Járjunk nyitott szemmel és lássuk meg a természet ébredését s tekintsünk rá követendő példaként. 

Felvételi kilencedikbe

Maradtak még üres helyek

A kilencedik osztályosok felvételi eredményeit hétfőn, július 14-én tették közzé. A Baróti Szabó Dávid Technológiai líceum négy elméleti osztályába lehetett iratkozni. A matematika-informatika szakon a 28 helyre 16-an jelentkeztek, a legkisebb bejutási általános 5,85. A társadalomtudomány szak, mint már megszokhattuk, most is nagy népszerűségnek örvendett, minden hely (28) betelt, utolsó általános pedig 4,36 volt. A turisztika-technikus osztályban szintén teljes a létszám (28), itt a sereghajtó általános 4,80. A környezetvédelem szakon 24 hely talált gazdára, az utolsó bejutott diák általánosa pedig 5,35. Ezen eredmények alapján kijelenthetjük, hogy a legerősebb osztálynak a matematika-informatika ígérkezik. Az üres helyek betöltésére, illetve az elmaradt tanulók beiratkozására még két időszak áll majd rendelkezésükre, akik az ősszel újrainduló hároméves szakiskolába jelentkeztek, azok hitelesíthetik helyüket, illetve, ha meggondolják magukat időközben, beiratkozhatnak a felvételi későbbi szakaszaira.
Megyei szinten a Baróti Szabó Dávid Technológiai líceum 28-ik helyet foglalja el a matematika-informatika szakkal, 31-ik a környezetvédelem, 34-ik a turisztika-technikus és

39-ik a társadalomtudományok. A szakközépiskolák „versenyében” viszont a második helyen áll a megyeszékhelyi Berde Áron Gazdasági és Közigazgatási szakközépiskola mögött. Megyei első helyet foglal el a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium matematika-informatika osztálya, intenzív angollal, ahol 9,21 volt az utolsó bejutó diák általánosa. 

Érettségi - Nem sokat változtattak az óvások

Az érettségi végső eredményeit múlt pénteken, július 11-én tették közzé. Az óvások elbírálása után 51 átmenő osztályzat született, kettővel több, mint az óvások benyújtása előtt. A legtöbb -13- óvás Román Nyelv és Irodalomból érkezett, ami nem is csoda, hiszen a diákok több, mint felének nem sikerült elérni a hőn áhított 5-öst. Magyar Nyelv és Irodalomból, Matematikából illetve Történelemből 1-1 óvás érkezett. A legtöbb esetben minimális eltérés mutatkozott az újrajavítást követően, 0,05 volt a legkisebb emelés, 1,35 a legnagyobb, ami elég is volt az átmenőhöz. Több esetben viszont a javítótanárok lehúztak néhány tizedet a jegyből. Összességében sokat nem változtat az arányokon, melyek a következőképpen alakultak: egy 9-en felüli általános (Ágoston Mátyás – 9,13), tizenegy 8,00 és 8,99 közti általános, húsz 7,00 és 7,99 közti általános, tizenkilenc 6,00 és 6,99 közti általános. Van öt darab 5,00 és 5,99 közti általános is, ami azt jelenti, hogy a vizsgázó minden tantárgyból elérte az átmenő 5-ös vagy annál nagyobb jegyet, de a négy tantárgy átlaga nem érte el a 6-os, átmenő osztályzatot. Ezek és a többi diák, akik egy vagy több tantárgyból nem jutottak át, augusztusban illetve jövő tavasszal újravizsgázhatnak. Az új eredmények által az iskola haladási aránya 46,78% lett.


akáció, VAKÁCIÓ!!!

Utolsó hét utolsó napjai telnek a 2013-2014-es tanévnek. Az iskolások már tűkön ülve várják a pillanatot, amikor az igazgató úr elmondja a már ismerős szavakat: „Kellemes vakációt!”. Persze mindig hozzáteszi azt is, hogy „ne feledjétek, az iskolán kívül is a Baróti Szabó Dávid líceum diákjai vagytok, viselkedjetek ehhez mérten”, vagy valami hasonlót, amire már alig bír figyelni a placcon összegyűlt tömeg. Kiosztják az ellenőrzőket, dicsérik a szorgalmat, a törekvést. Díjazzák az első, második s harmadik tanulókat, akik keményen megküzdöttek ezekért a helyekért. Dicsérik a versenyeken elért kiemelkedő eredményeket, melyek határokon túlra vitték az iskola nevét. Már feszült a hangulat s mindenki csak a nyári terveire tud koncentrálni. Alig várják, hogy végre, kisebb megszakításokkal tűzdelt kilenc hónap kemény munka után, kilépjenek az iskola kapuin s ezzel egyetemben ismét felszabaduljanak s érezzék a nyár adta szabadságot. Mindeközben persze az is eszükbe jut, mennyire fognak hiányozni az osztály-, illetve évfolyamtársaik. Mától nem tudnak minden nap találkozni, nem lesznek szünetek, amikor az iskola udvarán összegyűlnének. Ezerféle érzés kavarog bennük, de mindenekfelett boldogak. Várják a rengeteg szabadidőt, a külföldi nyaralást, az együtt töltött hűs estéket, a közös fagyizást, dinnyeevést. Most nem is gondolnak rá, de a nyár hamar el fog telni. Bár soknak tűnik az a három hónap, mégis egy szempillantás alatt újra ott lesznek az iskola udvarán a jól ismert dalt hallgatva „Peti áll a ház előtt…”. 

Az elmulás

Mindannyiunk életében számtalanszor előfordul, hogy egy ismerősünk, szerettünk, barátunk sírja mellett állva búcsúzunk örökre. A halál kiszámíthatatlan. Még akkor is meglep, ha számítani lehetett rá. Nem lehet rá felkészülni. Hírtelen jön s magával ragad valakit. Mi meg, akik itt maradunk utána, soha nem tudjuk teljesen elengedni a néhai ismerőst.
Úgy emlékszem, mintha tegnap lett volna, amikor tíz évvel ezelőtt a testvérem bejött a házba s elmondta: „Tata meghalt”. Akkor kerültem először igazán közel a halálhoz. Leírhatatlan fájdalmat éreztem, ami egyszerűen nem akart elmúlni. Máig is érzem, bár az idő múlásával egyre könnyebb. Nem tudtam elfogadni, hogy az én nagytatám, akit elmondhatatlanul szerettem, aki mindent megadott nekem, aki példakép volt számomra, már nincs többé. Amikor a temetőben aláeresztették a koporsót, ordítottam, hogy ne tegyék, minden porcikámmal tiltakoztam. Hiába. Hiszen ott már csak egy élettelen test volt. Lelke kiszabadult a beteg testből.
Amikor fiatal távozik, még nehezebb az elfogadás. Tagadunk. Ameddig csak lehet. Még talán a temetőben is. Mert találkozni szeretnénk még vele. Átölelni, beszélgetni s minden erőnkkel magunk mellett tartani. Szükségünk lenne még rá. Mégis, amikor hosszas betegeskedés előzi meg a halált, nem szabad önzőnek lennünk. Ő végre megszabadult a fájdalmaktól, a végeláthatatlan küzdelemtől. Erre kell koncentrálnunk minden erőnkkel. S elengedni őt.
A gyász hosszas folyamat. Tanulmányok készültek arról, hogyan gyászolnak az emberek, megállapítva a szakaszokat, melyeken átmennek. Szerintem a gyász örök. Mert soha nem feledjük el azokat, akiket szerettünk egykoron s mindig is fájni fog a hiányuk. Idővel persze enyhül a fájdalom a egyre kevesebbet gondolunk rájuk, de az érzés soha nem múlik el.

Elképesztő mennyi emberre vagyunk hatással életünk során. Akikkel osztálytársak, kollégák vagyunk, rokonok, barátok. 

Egyszer fent...

„Az élet nem habos torta” vagy „nem fenékig tejföl” szokták mondogatni, de hajlamosak vagyunk erről megfeledkezni a boldog pillanatainkban. A felgyorsult mindennapokban sokszor borúsan látjuk az életet, mégis, ha odafigyelünk, naponta találunk valami pici boldogságot, ami legalább mosolyt csal az arcunkra vagy nevetünk egy nagyot tőle. Sajnos ezek az örömök nem tudatosak, az élet hamar közbelép s amit az egyik kezével adott, azt a másikkal vissza is veszi. A negatív élmények tesznek minket erősebbé, kitartóbbá. Fel kell állnunk, tovább kell menni az úton.
Múlt szombaton történt, hogy a héten felgyülemlett stressz feldolgozása érdekében bicikliit ragadtam s lekerekeztem az ágostonfalvi hídig, ahogyan már számtalanszor megtettem. Valamiért nyugalmat lel ott a lelkem, általában. Épp egy tehervonat haladt át a híd alatt, a vagonok szoros egymásutánban haladtak Brassó fele. Pár perc pihenő és gondolkodás után hazaindultam. Alig értem le a hídról, amikor megpillantottam két, a városnapokról a faluba tartó egyént szintén biciklikkel. Azonnal rossz érzésem támadt, de már nem volt mit tenni. Az egyikük áthajtott az út jobb felére (ahol én haladtam), leszorítva engem az útról, miután ütköztünk. Ezek után még ő volt ideges. Gyorsan továbbhajtottam arra gondolva, hogy jobb nem kötekedni az ilyen emberekkel. Rövid idő múlva utánam eredtek s megakadályoztak a továbbhaladásomat. Többször elismételtem, megpróbálva nyugodtságot színlelni, hogy engedjenek tovább, nem haragszom a történtekért, de hajthatatlanok voltak, egészen addig, amíg a rendőrséggel nem kezdtem fenyegetőzni. Akkor szabadították csak fel az utat, amikor a telefonom megszólalt, én meg idegesen elkezdtem magyarázni a helyzetet.
Választ a kérdésemre, hogy mi a problémájuk velem, persze soha nem kaptam. Mint már említettem, sokszor jártam már arrafelé, soha nem történt hasonló eset. Nem vagyok az a pesszimista ember, aki a legrosszabb eshetőségekre gondol, de megtették helyettem azok, akiknek elmeséltem a történteket. Boldog lehetek, hogy szóbeli fenyítésekkel megúsztam a dolgot.
Azért írtam le mindezt, mert figyelmeztetni szeretném a többi, önmagában bicikliző társamat, nem vagytok biztonságban! Nekem azt tanácsolták, hogy többet ne induljak útnak egyedül. De nem lehet mindig mellettem valaki. Odáig jutottunk, hogy félnünk, rettegnünk kell, ha el akarunk (el kell) jutni a szomszédos faluba?!

Mindazonáltal rájöttem, hogy bár általában gyávának tartom magam s menekülök minden veszélyforrás közeléből, ebben a helyzetben mégis ki tudtam állni magamért, ordítottam, fenyegetőztem, szavakkal próbáltam hatni rájuk. Az ilyen és ehhez hasonló negatív élmények megerősítenek bennünket. Most már én is tudom, hogy nem hagyom magam, képes vagyok küzdeni az életemért. 

2014. június 2., hétfő

Alternatív képszínház

Népes közönség volt kíváncsi az Alterego amatőr színjátszó csoport múlt pénteki, november 29.-ei Lámpaoltás című előadására a városi Művelődési Ház nagytermében.
A csoport idén májusban alakult, 13 önkéntes tagot számlálnak – Bardocz Éva, Bocz Hunor-Chris, Buda Klaudia, Cristian Blanka, Farkas Boglárka, Márton Emília, Mihók M. Anita, Soós Ildikó, Szász Apolka, Szász Boglárka, Szőcs Lilla, Szőcs Tamás, Bogyor Attila (hang- és fénytechnika) – és sok jóbarátot, akik szellemileg és anyagilag egyaránt támogatják őket munkájukban. A Lámpaoltás című darabot az alternatív képszínház műfajába sorolták be. Az előadás, amely a fogyatékkal élők életére, annak nehézségeire és örömeire próbálta felhívni a figyelmet, a Laura Ház tízéves évfordulójára készült, akkor nem sikerült színpadra állni vele, most pótolták. „Számunkra az «alternatív képszínház» fogalma magában hordozza a zenét, a táncot, a dramaturgiát, a hagyományos színjátszást, az emberi érzelmek és érzések közvetítését, amelyek szín-kavalkádként elevenednek meg, ezáltal a nézőt egy nem megszokott, alternatív élményben részesítve” – vallják.
A darab egyes jelenetei megdöbbentették a nézőket, akik lélegzetvisszafojtva, tágra nyílt szemekkel várták a folytatást. A darab vége boldog és tanulságos volt mindenki számára, végül győzedelmeskedett a jó a gonosz fölött mindannyiunk megnyugvására.
Soós Tünde, Marosvásárhelyen végzett színésznő így értékeli a látottakat: „Egy olyan varázslat volt ez, ami rávilágított mindennapjaink szomorú valóságára is, arra, hogy rohanásaink közepette mennyire nem figyelünk egymásra, hogy vannak fogyatékkal élő emberek is. Ezután bizonyára nyitottabb szemmel fogok járni és lehet, hogy néha érdemes lenne kicsit megállnom. Azt gondolom, hogy van erőm választani a jó és a rossz között és nem  csak egy bábu vagyok. Nem utolsó sorban örült a lelkem a dícséretes számban megjelent közönségnek, hiszen előadás csakis akkor születhet, ha van aki játszik és van aki mindezt végignézi. Jó látni, hogy az Erdővídékiek nyitottak és van igényük az újra. Az ALTEREGO csapatát pedig bíztatom, hogy higyjenek és folyatssák, mert műkődik”.

Az előadásra belépődíj nem volt meghatározva, mindenki érzése és lehetőségei szerint adományozott. 

Ballag már a véndiák

Búcsúznak a nyolcadikosok, tizenkettedikesek, egyetemisták, mesterisek. Búcsút mondanak az iskolának, példamutató tanároknak, osztálytársaknak, barátoknak. Május a ballagások hónapja. Fontos lépés ez a végzősök életében, hiszen talán most dől el, hogy milyen szakmát választanak, milyen úton indulnak el álmaik megvalósítása felé.
Emlékezzünk vissza, milyen érzéssel töltött el az utolsó csengőszó! Félelem, izgatottság, boldogság, szorongás, szomorúság egyszerre áradt szét szíveinkben. Féltünk, szorongtunk az előttünk álló megmérettetéstől (érettségi, felvételi, államvizsga), életünket befolyásoló döntésektől, mégis izgatottan vártuk a fejleményeket. Boldogak voltunk, mert igazi barátokra tettünk szert, nagyszerű tanerőket ismertünk és szerettünk meg, sikeresen zártuk tanulmányainkat, közben szomorúan vettük tudomásul, hogy barátaink, akikkel eddig minden nap találkoztunk, más utakon indulnak tovább.
Tavaly sokat dolgoztunk, hogy összehozzuk a tökéletes ballagást. Nem sikerült. De ez nem számított. Az együtt töltött pillanatok értékesek voltak, amelyek örök emlékké alakultak. A tógák, estélyi ruhák, öltönyök ünnepélyessé tették a hangulatot, ám hamar rájöttünk, mire ez a pompa. Távozni kell. Bár még sokan maradtunk volna, mert kötődtünk a helyhez, emberekhez, emlékekhez, de tovább kellett lépni, mert ez az élet rendje. Mint amikor a repülni tanuló madárkát anyukája kilöki a fészekből és hiszi, hogy szárnyakat bont, nem zuhan a mélybe, így hittek bennünk tanáraink és mi nem akartunk csalódást okozni nekik.

Új élet vár rátok, ballagók! Tiétek lehet a világ, ha akarjátok. Álmodjatok nagyot, amitől ti is megijedtek, és valósítsátok meg. Sok sikert az Élethez!

Kilencedszer adták át az Erdővidék Kultúrájáért díjat

A baróti Gaál Mózes Közművelődési Egyesület az Erdővidék Kultúrájáért Díjat idén Kubánda Gizella nyugalmazott tanítónőnek, művelődésszervezőnek ítélte oda a kuratórium döntése alapján. A díjátadó ünnepségnek a bölöni kultúrotthon biztosított helyszínt csütörtökön, november 21.-én este.
Berszán István helybéli református lelkész, az est házigazdája, köszöntő beszédében elmondta, a kultúra továbbörökítésében nagy szerepük van a pedagógusoknak. „Hosszú évtizedeken keresztül volt Középajtán egy olyan pedagógusi szövetség, mely feladatának érezte, hogy újra és újra megszerezze az elődök kultúráját, és azt tovább tudja adni. E pedagógusi közösség tagjai közül ma özv. Nagy Lóránt Gézáné, Kubánda Gizella nyugalmazott tanítónőt köszönthetjük, ünnepelhetjük és köszönjük mindazt, amit annyi évtizeden keresztül tett a közösségért” – mondotta.
Demeter László a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnöke a díjátadó ünnepséget a Közművelődési napok fénypontjaként emlegette. Mint mondotta, „a díjat 2005-ben hozta létre az egyesület, mert úgy gondoljuk az ember igenis lehet próféta a saját hazájában”. Azóta nyolc alkalommal adták át, ami igazolja feltételezésüket, vannak közösségformáló személyek Erdővdéken, akik fáradságos munkájukkal, de fáradtságot nem ismerve szolgálták a közösséget, a közösség kulturális életét. Demeter felsorolta azokat, akik eddig részesültek a díjban: 2005-ben Bodosi Dániel baróti képzőművész, 2006-ban a vargyasi Sütő család, 2007-ben, Varga Béla baróti fényképész, fotóművész, 2008-ban Kájoni Consort régizene-együttes, 2009-ben Dr. Egyed Ákos professzor, akadémikus, történész, Bodos szülöttje, 2010-ben Kászoni Zoltán baróti halbiológus, 2011-ben Kósa Bálint olaszteleki metszőművész, 2012-ben Deák Vilma baróti könyvtáros. „Mindannyian a közösség épülésére voltak munkásságukkal. Ha őseink legalább 800 éven keresztül ki tudtak tartani Erdővidéken, akkor mi s leszármazottaink is ki kell tudjunk tartani újabb 800 éven keresztül. Ehhez szükség van olyan emberekre, mint akiket felsoroltam, olyan emberekre, mint Kubánda Gizella”. Bihari Edőmér Nagyajta polgármestere szerint „Kubánda Gizella nem hiába kapta a kitüntetést, mivel annak idején mindenek fölé helyezte az iskolát, őseink kultúráját sikerült úgy átadni ennek a generációnak, hogy azt a mai napig tovább tudják vinni. Ezt köszönöm szépen” – mondta.
Bereczki László nyugalmazott református lelkipásztor a majdnem hatvan éve az udvarhelyi tanítóképzőben megismert Kubánda Gizelláról beszélt, hogyan figyelt fel az eszes lányra, hogyan lettek barátok s vettek részt egymás életének boldog és nehéz pillanataiban. Az estet énekeikkel ékesítették a Rozmaring kórus tagjai. Ezután Tatár Zsuzsanna, nyugalmazott magyar szakos tanárnő elszavalta Reményik Sándor Akarom című költeményét. A középajtai Népi Együttesről – melynek szervezésében oroszlánrészt vállalt a méltatott tanítónő néhai kollégáival – szóló film levetítése után a laudációt Barabás Mihály nyugalmazott tanár olvasta fel.

A díjat Demeter László, a Gaál Mózes Közművelődési Egyesület elnöke és Demeter Zoltán az egyesület titkára adták át. Könnyek közt mondott köszöntet özv. Nagy Lóránt Gézáné, Kubánda Gizella, „Köszönet érte az örömszerzőknek, köszönöm ezt az igen szép, rangos elismerést”.

Bemutatkozott az ETV

Az erdélyi magyar nézőket szolgálják

Az eheti Tortoma Önképzőkör meghívottjai az Erdélyi Magyar Televízió munkatársai voltak: Szepessy Előd ügyvezető igazgató, Máthé Kincső műsorvezető, Róth-Balázsi Hunor szerkesztő, műsorvezető. Demeter Zoltán az est házigazdája elmesélte honnan ered a közönségtalálkozó ötlete. „Ezelőtt jó négy hónappal indult Hunornak a műsora Irány Erdély címmel, fölfedeztem a világhálón és írtam egy levelet, Erdővidékről akár kétrészes adást is lehetne forgatni, nagy szeretettel meghívjuk őket. A harmadik műsor már Erdővidékről szólt”-mondta. Akkor hívta meg őket, eredetileg az akkor készített kisfilmet bemutatni, később kibővítették az ötletet.
„Nagyon szívesen jöttünk, nagy lelkesedéssel, az Erdélyi Tv a mi munkánk, az életünk nagy része és erről szívesen mesélünk”-kezdte bemutatkozását Szepessy. „Nagyon fontos, hogy visszajelzést kapjunk, lássuk Önök hogyan látják a mi munkánkat, hogyan látják a mi műsorainkat, mivel vannak megelégedve, mi az, ami kevésbé tetszik”. Levetítésre került egy kisfilm, mely az ETV-ről szól, képekkel, illusztrációkkal mutatva honnan indultak és merre szeretnének fejlődni. A csatorna célja beszámolni nap, mint nap a romániai magyarságot érintő változásokról. Tavaly bővítették tudósitói hálózatukat, így Marosvásárhely mellett híreket közvetítenek Kolozsvárról, Nagyváradról, Aradról, Sepsiszentgyörgyről, továbbá Szatmár megyéből és Csíkszékről, illetve Bukarestből is. Ugyancsak tavaly sikerült elérniük, hogy bekerüljenek azon csatornák közé, amelyeket kötelesek továbbjátszani a szolgáltatók, így több, mint 600 000 erdélyi magyar nézheti az adásokat. A bemutatkozó videó után elsőként nézhette meg a baróti közönség a csatorna himnuszához készített videóklipet.
Máthé Kincső, egy éve a Kultúrcsepp című műsor szerkesztője, vargyasi számazású. „A kultúra tág fogalom, kavarog benne a múlt, jelen és a jövő, mindent lefed, éppen ezért szeretem. Bármi, ami a kultúrához, hagyományőrzéshez kapcsolódik, foglalkoztat, szívesen foglalkozok vele”- mondta. Sajnálatát fejezte ki, amiért nem tudnak minden eseményt adásba tenni, mivel kevés a heti egy alkalommal 23 percig tartó műsor. Viszont örül is annak, hogy Erdély szerte ennyi sok esemény van kulturális szinten. Szíve csücske a színház, dolgozik az állami színházban is, de erős szál fűzi az irodalomhoz és a zenéhez is.
Róth-Balázsi Hunor egyedi történetnek tartja azt, ahogyan bekerült az ETV stábjába. Három éve végzett a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen, miután rádióknál, televízióknál kopogtatott állásért. Az ETV két hónapos gyakornokságot ajánlott fel neki. Ezután ő készítette a Szüreti vigadalom című műsort, mely két év után kiterjedt, kiléptek a szüret köréből s egy egész Erdélyt bemutató műsorrá nőtte ki magát, Irány Erdély címmel. Levetítésre került az Erdővidéken filmezett rész is. Az est végén a közönség kérdéseire válaszoltak a meghívottak és kilenc ajándékcsomagokat sorsoltak ki köztük.
Az Erdélyi Magyar Televízió (ETV) az egyetlen országos magyar nyelvű televízió Romániában, amely 2008. július 1-jén lépett ki az éterbe, kísérleti adást sugározva, adásuk leginkább Marosvásárhely és környékén volt fogható. Két évvel később, 2010. május 17-től országszerte sugározzák adásukat.


Helló, helló, így egyszerűbb nekünk

Sokáig úgy gondoltam menőnek számít az, aki angol szavakkal tűzdeli mondanivalóját. Lássuk be, első hallásra magával ragad a kiejtés, a különleges, idegen hangzás. Hányszor mondunk „okét” „jó” vagy „rendben” helyett, „hellót” a „Szia” vagy Jó napot” helyett? Észrevétlenül ragadnak ránk szavak a televízióból, rádióból de leginkább az internetről. Halljuk, hogy mások használják és közéjük akarunk tartozni.
Igazán akkor kezdett zavarni ez a jelenség, amikor egyetemre jártam. Ott diákok és tanárok egyaránt előszeretettel keverik az anyanyelvüket (jelen esetben a románt) az angollal. Eleinte megtévesztett a dolog, hajlamos voltam azt gondolni, hogy a diáktársaim tökéletesen beszélnek angolul s ezért ejtenek el egy-egy idegen szót beszédük közben. Angol órán derült ki, hogy tévedtem. Amikor a tanárnő odaadott egy-egy szöveget, hogy fordítsuk le románról angolra, esetleg fordítva, meglepődve láttam, hogy többen is segédeszközt használnak (netes fordítóprogram). A tanárok is hajlamosak voltak félig angolul félig románul beszélni. Olyan személy esetében, aki külföldön mesterizett, érthető volt. Mások esetében viszont nem. A nyelvet kezdtem tehát okolni. Nincs elég szavuk, ezért kölcsönöznek.
Büszkén állítottam, én képes vagyok tisztán, magyarul beszélni s ránk, székelyekre, ez a tulajdonság egyáltalán nem jellemző. Tévedtem. Kifejezettem nehéz volt magyarul beszélnem. Többször át kellett gondolnom mondanivalómat, nehogy idegen szót használjak. Esetleg magamban le kellett fordítsam. Aztán örömmel töltött el a tudat, hogy bizonyos idő eltelte után sikerült kiküszöbölnöm az idegen szavakat mindennapi beszédemből. Irritált, ahogy az egyetlen magyar csoporttársam már-már mesterien zsonglőrözött a magyar, román, angol szavakkal egy mondaton belül.
Hazajöttem s ugyanezt a jelenséget tapasztaltam. Az „oké” már annyira megszokott, szinte beleivódott a nyelvbe, már fel se tűnik, amikor használjuk. Hányszor zárunk le egy-egy beszélgetést, sms-ezést ezzel a kis segítőkész szóval? Hányszor köszönünk „Hellót”? Hányszor használjuk a sopingol, sztár, blog, e-mail, top, sztreccs, boksz, import és még sorolhatnám szavakat? Mindeniknek van magyar megfelelője. Csak nekünk könnyebb ezeket használni, mert így halljuk s talán, rosszabb esetben mások így értik meg. Mennyire gazdag a magyar nyelv! Közel egymillió szót számol édes anyanyelvünk. Igaz, ebből a művelt értelmiségi sem használ többet 25-30 000-nél. Szerintem ennyi éppen elégséges a helyes beszédhez, angol vagy bármilyen más nyelv szavai használata nélkül.

Szóval gondolkodjunk, mielőtt beszélnénk, legyünk büszkék édes anyanyelvünkre és használjuk szavait, minél többet, minél változatosabban! 

Első konfirmándus találkozó

A Háromszék-Felsőfehérvári Egyházkör és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) első alkalommal szervezte meg az idén megkonfirmáltak találkozóját a baróti Unitárius Egyházközségben szombaton, november 16.-án.
Az Alsórákosról, Felsőrákosról, Sepsiszentgyörgyről, Ürmösről, Vargyasról és Barótról érkező ifjak a délelőttöt ismerkedéssel, az unitarizmushoz kapcsolódó játékokkal töltötték az ODFIE képviselőinek vezetésével. Török István, a Háromszék-Felsőfehér Körének esperese szerint „Ez a találkozó kitalálta saját magát, mert szükségszerűség. A konfirmándusok csoportja kritikus, aki marad tovább az egyházban, vagy nem. A konfirmálás után az egyház teljes jogú tagjaivá válnak, habár még kiskorúak, nem lehet őket semmire kényszeríteni. Célunk megmutatni ifjainknak hogyan kapcsolódhatnak be az egyházi tevékenységbe, mit ajánl nekik az ifjúsági egylet. Ezt egy folyamatként kell felfogni, hozzásegítjük őket ahhoz, hogy megtalálják önmagukat abban a közegben, ahol vannak.” Elmondása szerint az egyházkör törekedik bizonyos rendezvényeket évről-évre ugyanott megszervezni, így a Konfirmándus Találkozó ezután minden évben a baróti egyházközségben fog lezajlani, házigazdája pedig a baróti lelkész, Kiss Alpár lesz.
A délután folyamán a székelykeresztúri Berde Mózes unitárius gimnázium aligazgatója, az Unitárius Egyház oktatási tanácsosa Andrási Benedek tartott tájékoztatóval egybekötött történelemórát az unitárius oktatás intézményéről az iskolaválasztás előtt állók számára. Mint mondotta, vannak tanulóik Bölönből, Nagyajtáról, régebben voltak Felsőrákosról, Vargyasról, de mostanában kimaradtak, ezért is jó alkalom bemutatni a gimnáziumot, tudjanak róla a nyolcadikos diákok, hogy, van egy ilyen választási lehetőségük is.


Vasárnap Dávid Ferenc egyházalapítónkra emlékeztünk a gyerekek által tartott ünnepi műsor keretén belül, ahol szép szavalatokkal és énekekkel idézték fel a mártírhalált szenvedett első püspökünk emlékét. Ezután került sor az amerikai testvéregyházközséget meglátogató csoport előadására és szeretetvendégséggel egybekötött élménybeszámolójára, ahol megpróbáltak egy általános képet festeni az ott töltött két hét hangulatáról, élményeiről. 

Életünk a közösségi portálok tükrében

Emlékeznek még arra az időszakra, amikor az internet lassan, de biztosan elkezdte behálózni kis térségünket? Tíz évvel ezelőtt kevés háztartásban volt bekötve. Családtagok, barátok gyűltek össze, hogy a neten szörföljenek. Akkor még szó sem volt függőségről, inkább kapcsolattartásra használtuk tőlünk távol élő, dolgozó családtagjainkkal, ismerősünkkel.
Mostanra ez teljesen megváltozott. Ma már szinte mindenki rendelkezik otthoni internet-hozzáféréssel, de a legtöbb okostelefonon is lehet folytatni a megkezdett tevékenységet. Életünk nélkülözhetetlen részévé vált az internet. Biztosan ki merem jelenteni: nehezen tudnánk élni nélküle. Szükségünk van rá a munkához, barátokkal való kommunikációhoz, kikapcsolódáshoz, szórakozáshoz.

Legnépszerűbb a Facebook

Fókuszáljuk figyelmünket a közösségi portálokra. Régen volt a Hi5, az iwiw, most a Facebook elnevezésű örvend a legnagyobb népszerűségnek, illetve a Twitter (ami kis térségünkben kevésbé elterjedt). A Facebook-ot többek közt Mark Zuckerberg alapította 2004-ben az USA-beli Massachusettes államban egyetemista korában. Gyorsan nagy népszerűségre tett szert az egyetemisták körében, aztán hamar világméretűvé nőtte ki magát. Mai felhasználóinak száma meghaladja az 1,23 milliárdot, több, mint 1 milliárd felhasználó használja mobiljáról. De mire is használjuk? Chat-en szmájliknak nevezett mosolygó fejekkel megtűzdelve folytatunk beszélgetéseket, képeket osztunk meg magunkról, barátaink, csoporttársaink társaságában, a check-in elnevezésű opció segítségével milliók számára mutatjuk meg, hol vagyunk abban a pillanatban (ami egyes esetekben veszélyes is lehet), lájkolunk, ha megtetszett valami, kommentálunk, megosztunk.

Függőséget okoz

Minden szép s jó addig, amíg mindezt nem visszük túlzásba. Ha minden nap megosztunk magunkról egy képet (selfie), persze más-más, lehetőleg divatos öltözékben, lassanként bemutatva lakásunk minden pontját a háttérben, vagy óránként bejelentkezünk sorra véve a város összes kávézóját, klubját, esetleg bevásárlóközpontját, vagy már nem is emlékszünk, mikor beszélgettünk el kellemesen azzal, akinek épp lájkoljuk a képeit, akkor határozottan kezdünk túlzásba esni. Ez is része mindannak, amit a közösségi portál elnevezés magában foglal, de tudni kell, hol a határ és lehetőleg nem lépni azt át. Vegyük például az alkoholt. Ha minden nap megrészegedünk, nem tudunk élni a napi két liter sör vagy bor nélkül, problémánk van az alkohollal (vagy az alkoholnak van problémája velünk?). De heti 2-3 alkalommal egy-egy pohár bort még a kismamák is megihatnak, mert egészséges. A közösségi portált is így kellene használni, mint a bort. Jutalmazzuk meg magunkat vele. Köztudott, hogy függünk tőle, ezzel a reklámszakma is tisztában van, hiszen rengeteg cég reklámoz ott. Tudják, hogy ha máshol nem is tudnak elérni (pl. szórólap), ott biztosan megtalálnak bennünket. Sok cég naponta oszt meg valamit, ezzel tartva szorosan a kapcsolatot a fogyasztókkal.
Mostanra kezdeti céljai ellentétét kezdi elérni ez a portál. Most már nem csak életünk fontosnak vélt mozzanatait osztjuk ott meg ismerőseinkkel, hanem a portálon keresztül élünk, vagy legalábbis próbálunk. Ugye ismerős a szituáció, amikor valakivel órákon keresztül tudunk a chat-en beszélni, viszont élőben nem vagyunk képesek egy normális beszélgetést véghezvenni, inkább kínos csendekről van szó, melyeket megtörünk pár mondattal. Ez azért lehet, mert 1, a képernyő mögött bátrabbak vagyunk, 2, miközben beszélünk, új dolgokat fedezhetünk fel, mutathatunk egymásnak zenét, amiről tovább tudunk beszélni. Az effajta kommunikáció indokolt távolban élő szeretteinkkel való kapcsolattartás esetén, de nem a legjobb baráttal, szomszéddal, osztálytárssal. Részesítsük előnyben a szemtől szembe való kommunikációt, ahol az érzelmeket le kell olvasnunk egymás arcáról és nem mosolygó fejekkel fejezzük ki őket.

Emlékeztet születésnapokra, eseményekre

Okos a Facebook, azért is mert minden nap jelzi éppen melyik ismerősünknek van születésnapja, így már azzal sem kell fáradnunk, hogy a legközelebbi családtagok, ismerősök, születési dátumát fejben tartsuk, megteszi helyettünk a közösségi portál. Remélem ez nem egy lassú elbutulási folyamat kezdetét jelenti. Örömteli érzés, amikor születésünk napjának évfordulóján köszöntések százai (extrém esetekben ezrei) lepik el felhasználói falunkat. De ha jobban megnézzük, a kedves köszöntők 90%--nak fogalma se lett volna mikor kell azt a pár szót írni, ha nincs mi figyelmeztesse őket. De attól még jól esik, hogy annyi ember gondol ránk 5 másodpercig. A legtöbb köszöntéssel semmi bajom, a legtöbb kedves (vagy az próbál lenni), esetleg vicces, de amikor azt látom, hogy „Boldogat”, végem van. Boldog mit? Mármint mind tudjuk miről van szó, de senkinek nem ficamodna ki a csuklója, ha odaírná azt a másik szót is, kérem.
Nem utolsó sorban a Facebook veszélyes. A 32 éves Coutney Sanford munkába tartott autójával, amikor a rádióban meghallotta kedvenc dalát. Azonnal meg akarta osztani barátaival, hogy ez a dal mennyire boldoggá teszi. Miközben sikeresen elvégezte a műveletet a telefonjáról, átsodródott a szembejövő sávba, ahol egy kisteherautónak csapódott és azonnal meghalt. Figyeljünk oda, mikor, hol és milyen helyzetekben frissítjük állapotunkat. 
Összességében jó dolognak tartom ezt a közösségi portált, amennyiben okosan és mértékkel használjuk. Mellette tartsuk meg és ápoljuk emberi, szemtől szembe való kapcsolatainkat

Az általános iskola hírei

Helyi olimpiász matematikából

Vasárnap délelőtt 108 diák vett részt a Baróton megrendezett helyi matematika olimpiászon. A két órán át tartó kidolgozások után a következő eredmények születtek:
V. Osztály: 34 résztvevő
I. helyezett: Dimény Zoltán-Péter, Gaál Mózes általános iskola, Barót
II. helyezett: Oláh-Ilkei Kund, Borbáth Károly általános iskola, Vargyas
III. helyezett: Trimfa Dorottya, Általános iskola, Székelyszáldobos
VI. Osztály: 12 résztvevő
I. helyezett: Szász Zsolt, Gaál Mózes általános iskola, Barót
II. helyezett: Ghinea László, Borbáth Károly általános iskola, Vargyas
III. helyezett: Kiss Andrea-Tímea, Benedek Elek általános iskola, Nagybacon
VII. osztály: 17 résztvevő
I. helyezett: Nagy Enikő-Anita, Gaál Mózes általános iskola, Barót
II. helyezett: Incze Barbara, Bölöni Farkas Sándor általános iskola, Bölön
III. helyezett: Nagy-Kovács Katalin, Általános iskola, Székelyszáldobos
VIII. osztály: 6 résztvevő
I. helyezett: Borsai Emese, Gaál Mózes általános iskola, Barót
II. helyezett: Farkas Helga-Hajnalka, Borbáth Károly általános iskola, Vargyas
III. helyezett:  Bardocz Beatrix, Benkő József általános iskola, Bardoc
„Ha szombaton lett volna a verseny, több diák tudott volna részt venni, de mivel ebben az időszakban szombatonként a megyei olimpiászok vannak, kénytelenek voltunk vasárnapra szervezni. Több diák vallási okokra hivatkozva maradt távol” – tudtuk meg a Gaál Mózes iskola igazgatójától, Zajzon Csabától. 




Megkezdődött az iratkozás az előkészítő és első osztályokba

Az előkészítő és első osztályokba hétfőtől, azaz február 24.-étől lehet iratkozni, március 14-ig. A Gaál Mózes általános iskolába és a hozzá tartozó iskolákba iratkozni a baróti iskola titkárságán lehet Előkészítő osztályba iratkozhatnak azon gyerekek, akik betöltötték a 6 évet 2014 augusztus 31-ig, valamint akik szeptember 1 és december 31 között töltik be és megfelelőnek bizonyultak a pszichoszomatikus felmérésen, illetve, speciális esetekben, kérésre azok, akik december 31 után töltik be a 6 évet, de megfeleltek a felmérésen. Első osztályba iratkozhatnak, azok, akik 7 évet töltenek 2014 augusztus 31-ig. A gyereket a szülő íratja be az iskolába. Az iskola beír minden olyan diákot, amelynek lakhelye az adott településen van. A szabad helyekre, ha marad, iratkozhatnak más településen lakó gyerekek is.
 „A pszichoszomatikus felmérést Vida Enikő pszichológus végzi, aki felméri a baróti és a hozzá tartozó falvakbeli, illetve a bardoci és a hozzá tartozó falvakbeli gyerekeket. Egy játékos tesztről van szó, ahol azt figyelik, mennyire érett a gyerek, képes lesz-e  sikeresen elvégezni a nulladik osztályt. Általában a gyerekek legnagyobb része igen, de vannak olyan problémás gyerekek, akik még nincsenek megérve arra, hogy el tudják végezni. Ilyen esetben javasoljuk, hogy maradjon még egy évet az óvodában”- mondta Zajzon.

A pszichoszomatikus felmérés szülői kérésre történik, előzetes időpont-egyeztetés alapján. A baróti és hozzá tartozó településekről érkező gyerekek szülei a 0267377734-es telefonszámon kérhetnek időpontot. Bővebb információkét látogassák meg a www.gaalmozes.ro honlapot, ahol magyar nyelven tájékozódhatnak, köszönet érte az igazgató úrnak, illetve román nyelven a Kovászna Megyei Tanfelügyelőség honlapján (https://isj.educv.ro/ ).