2013. szeptember 30., hétfő

Amerikai úti élmények

Baróti csoport látogatott Summitba           


A baróti csoport és kísérőik a Szabadság-Szoborral a háttérben Fotó: Egyed Árpád
A baróti és a summiti unitárius egyházközségek tavaly nyáron ünnepelték testvérkapcsolatuk huszadik évfordulóját. Ez alkalommal látogatott Barótra a Jean Crichton írónő, kapcsolattartó által vezetett tizenkét fős csoport elmúlt év júliusában. Szeptemberben Kiss Alpár tiszteletes urat és Fazakas László gondnokot látták vendégül Summitban, ugyancsak a huszadik évforduló ünneplése alkalmával. Több mint egy éves szervezés és gyűjtés után, augusztus elsején az eddigi legnagyobb létszámú, tizenhét fős csoport indult Barótról Amerikába, Egyed Árpád vezetésével.
A csoport további tagjai: Ilkei Tünde kántor, Csíki Csongor és családja, Mónika és Magor, Fazakas Melinda, Zsombori Csaba és Bardocz Andrea, Bíró Réka, Buda Klaudia,  Ilkei Klementina, Kádár Attila, Tatár Ágnes, Szotyori Orsolya, Szőcs-Trinfa Klementina, Váncza Tibor és Zsombori Attila voltak.
Az elmúlt egy év alatt az internet segítségével tartottuk a kapcsolatot újonnan szerzett barátainkkal. Sikerült jobban megismernünk egymást, s valamilyen szinten részei lettünk egymás életének. A csoportos Skype-beszélgetések döcögősen mentek, de még így is jó volt látni egymást időnként.
A rengeteg látványosság mellett, amelyet meglátogattunk ott-tartózkodásunk alatt, nekem a tizennyolc órás utazás utáni megérkezés és találkozás pillanatai a legkedvesebb emlékeim. Amikor kiértünk a repülőtér várótermébe, ’Üdvözlünk Summitban” feliratú táblákat és vicces kalapokat pillantottam meg. Integettek, majd, kikerülve a tömeget, hozzánk szaladtak. Nagyszerű érzés volt újra találkozni velük, átölelni őket. Öleléseikben érezni lehetett, mi is pont annyira hiányoztunk nekik, mint ők nekünk, s ők is épp annyira izgatottak voltak, mint mi. Már akkor tudtam, csodálatos két hét áll előttünk. Akkor úgy tűnt, mintha a tavalyi találkozás óta csak egy nap telt volna el. Hamar autókba ültünk és  másfél órás autózás után a fogadócsaládok házaiba érkeztünk. Ekkor döbbentünk rá igazán, hogy egy teljesen más világba csöppentünk.
Másnap délelőtt a summiti templomban találkoztunk, ami később mindennapossá vált. Reggel oda vittek bennünket a fogadócsaládok, este meg onnan vittek haza. Első napunkat Summit városában töltöttük, egy kávézóban kezdtük túránkat, ahol szerencsénkre találkozhattunk a tulajdonosnővel. Elmesélte, hogyan alakította át az épületet és indított egy kávézóval ósszekötött szuvenírüzletet. Meglátogattuk a fiatal férfiak sportklubját, a könyvtárat, ahol milliónál is több kötetet láthattunk, a klasszikusoktól a legmodernebbekig, és a művészeti galériát. Délután a városi strandhoz vittek bennünket, ahol kedvünkre lubickolhattunk.
A szervezés kifogástalan volt, a programok változatosak, s amikor az időjárás közbeszólt, pillanatok alatt született meg az alternatív változat. Kiválóan oldották meg a szállítás kérdését is. Minden nap akadt önkéntes gépkocsivezető. Erre szükség volt, mivel a túl nagy távolság miatt gyalog nem lehetett megtenni az utakat.

A baróti csoport előadása a summiti Unitárius Univerzalista Templomban
Az első Amerikában töltött vasárnapon ünnepi ruhába öltözve találkoztunk a templomban. Az üdvözlő istentiszteletet a két fiatal szervező, Hayley Lugg és Jesse Klein tartotta. A szavalatokból, dalokból és esszékből álló műsorunk nagyon tetszett mindenkinek. Kis előadásunkat Daniel Cymbala zárta, aki egyike volt a tavaly Barótra látogató csoportnak. „Szinte semmit nem tudtam arról a helyről, ez mind megváltozott. Ismerem ezeket az embereket. Ők ismernek engem. Törődöm velük, a világukkal, a hazájukkal, kultúrájukkal, nyelvükkel és vallásukkal. (…) Lényeges része volt virágzó együttműködésünknek fiatalos partnereink energiája és lelkessége. A tágra nyílt szemek, a lehetőség érzése, az újdonság izgalma és a megosztott tapasztalat cseréje, az egymásnak tett szolgálat értelme. Mindezek alakítják őket, minket, és azt amivé együtt válunk” – mondotta. Ezután megható pillanatok következtek, együtt énekeltük el a Spirit of Life című dalt, előbb angol, majd magyar nyelven. Megfogtunk a mellettünk állók kezét és Emilie Boggis, ifjúsági lelkésznő áldást mondott. Noha az amerikai istentisztelet alig hasonlít az erdélyihez, volt egy bensőséges hangulata.
A legkedveltebb napok azok voltak, amelyeket New York-ban, a vidámparkban, kenuzással, és a szabadságszobor látogatásával töltöttünk. Minden ott töltött nap különleges volt és egyedi, de a fent említettek voltak a legnépszerűbbek.
Két alkalommal látogattunk NewYork-ba, először a kirándulásunk elején, majd a végén. Sétáltunk a Times Square-en, meglátogattuk a Grand Central Terminalt, majd az Ötödik sugárúton elsétáltunk a Central Park-ba, megnéztük a Rockefeller Centert. „Többnyire gyalog jutottunk el minden nevezetességhez, de nem éreztünk fáradtságot, kimerültséget, mert a város élete és állandó nyüzsgése által újjászülettünk. Sok film örökítette meg a világváros szépségét. Még mielőtt saját szemünkkel megcsodálhattunk volna, elgondolkodtunk, hogy vajon mennyire lesz más, mint a filmekben. Csalódást fog-e okozni, vagy még inkább elvarázsol? Már elmondhatom, hogy teljesen más a tévé képernyőjén keresztül csodálni, mint ott állni, érezni, látni, hallani a város színeit, formáit, zaját, szagát” – meséli Bíró Réka.
Második alkalommal a summiti gyülekezet egyik tagjának, Chris Grazioso irodáját látogattuk meg, melyből lélegzetelállító kilátás nyílt a városra.  Ezután meglátogattuk a 2001 szeptember 11-én történt megrázó események emlékparkját, ahol az ikertornyok helyén egy-egy hatalmas medence – melyeknek falába az elhunytak nevét gravírozták – emlékeztet az egész világot megrengető katasztrófára. Miután sétáltunk a Brooklyn-hídon, a kínai negyedbe mentünk vacsorázni. Mint kiderült, nagyon amerikai más népek hagyományos ételeit fogyasztani. Kirándulásunk során lehetőségünk volt kipróbálni a kínai, indiai, mexikói és japán ételeket is, az amerikaiakon kívül.
A „Nagy Almá”-ban töltött két nap alatt láttuk a város leghíresebb nevezetességeit, kóstoltunk különleges ételeket, találkoztunk a földkerekség minden részéről érkezett emberrel. Mivel rengeteg a turista, kísérőink különös figyelemmel vigyáztak ránk, mindig magunknál tartottuk útleveleink másolatát, néha az eredetit, fogadócsaládjaink címét, felkészülve minden eshetőségre.
A vidámparkos nap sokak kedvencévé vált. Bár reggel esős volt az idő, végül csodálatos napot hagytunk magunk mögött, amikor elindultunk Summit fele. Izgatottan érkeztünk a Six Flags-Great Adventure (Hat Zászló-Hatalmas kaland) nevű vidámparkhoz. Ez az érzés később félelemmel keveredett, amikor megpillantottuk a park legmagasabb hullámvasútját. Később megtudtuk, hogy ez a világ legmagasabbja és Észak-Amerika leggyorsabbja. Természetesen nem ezzel kezdtük a napot, kisebb hullámvasutakat próbáltunk ki ebéd előtt, délután viszont a legbátrabbak kipróbálták a hullámvasutak „leg”-jét, hosszas várakozás után kevesebb, mint egy perc alatt körbejárták a pályát. A nap végén számolgattuk, ki mit és hányszor próbált ki, a hely nevéhez híven, hatalmas kaland volt.
Az erdei kempingben töltött két nap után, ahol a programok csapatépítő jellegűek voltak, újra autókba ültünk és a Delaware folyóhoz utaztunk. Ott, ebédvásárlás után busszal szállítottak a kiindulóponthoz, ahol párosával ültünk kenuba és elkezdtünk evezni. Időbe telt, mire egyenesen tudtuk tartani a kenut, fárasztó volt, de mindannyiunknak nagyon tetszett. A tizenhat kilométeres evezés után elégedetten értünk célt.
Már a hajózás is kaland volt számunkra, de amikor végre közelebbről megpillantottuk, szinte képtelenek voltunk elhinni, ott voltunk pár méterre Amerika egyik leghíresebb szobrától, a Szabadság-szobortól. Kattogtak a fényképezőgépek. Magasabb volt, mint vártam. Jegyeinkkel felmehettünk a talapzat tetejére, vagyis a „hölgy” lábai alá. Lélegzetelállító kilátás nyílt  New York felhőkarcolóira és a Hudson folyóra.
Az indulás napjának közeledtével egyre jobban elfogott a honvágy, de a búcsúzástól való félelem érzése is, hisz tudtuk, hosszú idő múlva találkozhatunk újra. Az utolsó napon meglátogattuk a városházát, a börtönt, majd találkoztunk Ellen Dickson polgármesternővel, aki kedvesen fogadott. Erdélyi ajándékokat adtunk át, köztük egy székely és egy magyar zászlót, majd ő is megajándékozott bennünket „a város kulcsával”, ami a város tiszteletét fejezi ki irántunk. Szóba került a lehetőség, miszerint Summit lehetne Barót testvérvárosa, a polgármesternőnek nagyon tetszett az ötlet. Miután visszamentünk a templomba, bepakoltuk csomagjainkat az autókba és búcsúzkodni kezdtünk. Hosszú, fájdalmas ölelések voltak ezek, de megígérték, hogy a jövő nyáron meglátogatnak bennünket. A lent látható kép volt az utolsó csoportképünk, ekkora csoportöleléssel váltunk el egymástól.

Nehéz elbúcsúzni, csoportos ölelés a Summiti Unitárius Univerzalista templomban Fotó: Emilie Boggis
 „Kikísért minket Emilie és Mike a repülőtérre. Beálltunk a hosszú sorba, hogy majd átmehessünk egy másik csarnokba, ahol kivizsgálnak, és felengednek a gépre. Várakozás közben azt kérdezte Emilie és Mike néhányunktól, hogy mi lesz az első dolgunk, ha hazaérünk. Én azt válaszoltam, nem lesz a napokban ’első dolgom’, mert most azonnal megfordulok, és visszamegyek. Szívesen megtettem volna, de nem lehetett. Legtöbbünk fejében megfordult ez a gondolat. (a szerk. megj.) Majd lassan ’elfogyott’ a sor, és át kellett menni a másik váróterembe. Szóval elbúcsúztunk Emilie-től és Mike-tól. Újra ölelés, néhány szó, és menni kellett” – emlékszik vissza Buda Klaudia.
Ahogy Egyed Árpád mondta: „Azt hiszem ez a partnerség a két egyházközség között segített megismerni önmagunkat olyan módon, amire nem is gondoltunk eddig. Csak látva a két egyházközség fiataljait együtt, mélyülő barátságaikat és gesztusaikat, mosolyaikat és csillogó szempárjaikat, elárulják a kirándulás igazi értékét. Tisztán emlékszem a mindennapi reggeli gyülekezőkre az unitárius univerzalista templomban, amikor summiti barátaink arra törekedtek, hogy napjaink a legtökéletesebben alakuljanak. Elmondhatom, sikerült nekik, jobban, mint gondolták volna. Minden velük töltött nap tökéletes volt. Soha nem fogom elfelejteni a mosolygó arcokat, a fiatalok nevetését és a meleg öleléseket, amiket ott kaptunk. Alig várom, hogy jövőre újra találkozzunk!”
A csoport nevében szeretném köszönetünket kifejezni Kiss Alpár tiszteletes Úrnak, Egyed Árpádnak, Fazakas Melindának és a Summiti gyülekezetnek.